Bizonyára mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor egy velünk történt eseményt megosztva barátainkkal, ismerőseinkkel vagy családtagjainkkal, a beszélgetés végül odáig jutott, hogy valaki megpróbálta kielemezni, a történet szereplői közül kinek milyen mentális problémái lehetnek. Az ilyen beszélgetések átmenetileg megnyugtatóak és feszültségoldóak lehetnek, hosszabb távon azonban károsak is, hiszen könnyen vezethetnek elhamarkodott ítéletekhez, téves diagnózisokhoz vagy sztereotípiákhoz.
Ezt a jelenséget nevezzük „kanapépszichológiának”. Lényege, hogy valaki laikusként, szubjektív megfigyelései alapján próbál mentális problémákat „diagnosztizálni”. Ez azonban távol áll a szakember munkájától, aki tudományosan megalapozott módszerekkel, empatikus figyelemmel és megfelelő engedéllyel végez valódi pszichológiai értékelést.
Miért veszélyes a „kanapépszichológia”?
A szakirodalom szerint több okból is félrevezethető lehet:
- A kontextus túlmagyarázása, tanácsadásként eladva:
A „kanapépszichológus” sokat beszél, keveset hallgat, és hajlamos pszichológiai szakkifejezéseket használni, hogy szakértőnek tűnjön. Ahelyett, hogy támogatná a másikat abban, hogy maga találja meg a megoldásokat, gyakran kész tanácsokat osztogat. Ez függőségi helyzethez is vezethet, hiszen a másik inkább a „tanácsadóban” bízik, mint saját döntéseiben.
- Elhamarkodott címkézés:
Egy valódi diagnózis összetett folyamat, amely figyelembe veszi a tünetek sokféleségét és a körülményeket is. A túl gyors, laikus címkézés elrejti az egyént a sztereotípiák mögé, és megakadályozza a valódi megértést.
- A címkézéshez való igazodás:
Ha valakiről (akár rólunk vagy a történetünk egy szereplőjéről) megjelenik egy kanapépszichológus által keltett diagnózis, gyakori jelenség, hogy onnantól kezdve a viselkedésében csakis azokat a jegyeket kezdjük el látni, vagy éppen az érintett személy elkezd úgy viselkedni, ahogy mi címkézzük. Ez az úgynevezett projektív identifikáció jelenségével is azonos, vagyis, ha folyamatosan azt mondjuk például valakire, hogy ő rögeszmés, hiperaktív, nárcisztikus vagy borderline, akkor előbb-utóbb úgy fog viselkedni, hogy igazolja a róluk alkotott ítéletünket. Ez egy tudattalan folyamat, így még inkább el tud vinni minket az előítéletesség irányába.
- Saját felelősség figyelmen kívül hagyása:
Mások diagnosztizálásával gyakran elkerüljük, hogy önmagunkra nézzünk rá. Lehet, hogy a főnökünk ridegnek tűnik, de valóban pszichopata, vagy mi magunk is tudnánk jobban kommunikálni, miért fontos számunkra a családi idő? Anyukánk valóban OCD-s, vagy csak a mi rendetlenségünkhöz képest tűnik annak? Sokszor pont azokat a tulajdonságokat vetítjük ki másokra, amiket saját magunkban sem szeretünk, ezért érdemes önreflexíven is átgondolni egy-egy szituációt.
A laikus diagnózis következményei:
- Csökkent önértékelés – Ha valaki elhiszi a róla mondottakat, gyengébbnek, kevésbé értékesnek érezheti magát.
- Megbélyegzés – Ha a „diagnózis” másokhoz is eljut, az érintett stigmatizálttá válhat.
- Negatív érzelmek – A félrevezető megjegyzések szorongást, dühöt, szégyent vagy sértettséget válthatnak ki.
- A szakmai segítség elkerülése – Ha valaki komolyan veszi a laikus véleményt, előfordulhat, hogy nem fordul valódi szakemberhez, holott szüksége lenne rá.
Hogyan kerüljük el a „kanapépszichológus” szerepet?
Ha barátunk vagy szerettünk megosztja velünk a nehézségeit, fontos, hogy valóban támogatóan tudjunk jelen lenni:
- Adjunk teret és hallgassuk meg!
- Éreztessük vele, hogy megértjük, ítélkezés nélkül.
- Segítsük nyitott kérdésekkel a saját megoldásai felé.
- Osszuk meg tapasztalatainkat, de lehetőségként, ne utasításként.
5. Ismerjük fel, ha a téma túl komoly, és bátorítsuk szakember felkeresésére.