Engedd el, felejtsd, lépj túl rajta! Milyen egyszerű lenne, ha így működne az élet, de mint ahogy még soha senki sem nyugodott meg attól a mondattól, hogy nyugodj meg, így ezek a tanácsok sem működnek hatékonyan. Viszont akkor mit lehet annak érdekében tenni, ha úgy érezzük, jobb, ha elengedünk egy számunkra fontos helyzetet, pozíciót, személyt. Vagy mit lehet tenni akkor, ha el kell engednünk valakit vagy valamit.
Először is jó tisztázni, hogy elengedünk vagy feladunk valamit. A kettő egészen mást jelent. Feladni azt jelenti, hogy végleg befejezek valamit, mert nem sikerült, tehát csalódtam. Ebben a tettben vagy viselkedésben sokkal több a gyermeki indulat, a dac, a düh. Gyakran hirtelen haragból fogalmazzuk meg, és mivel robbanásszerű érzések követik, ezért sokszor előfordul, hogy idővel mégis visszatérünk a megvalósításhoz. Elengedni egy dolgot, helyzetet már egészen más érzéssel teszünk.
Ha eljutunk odáig, hogy el akarunk valamit engedni, akkor azt már megelőzte nagyon sok próbálkozás, gondolkodás, vizsgálódás, töprengés. Egy ilyen döntést nem egyik pillanatról a másikra hozunk meg, ezért is tarthat tovább a gyászfolyamat.
Hiszen ez egy érzelmi veszteség lehet számunkra, aminek időt kell adni, míg meggyógyul.
Minden, amivel törődünk: kapcsolataink, tanulmányaink, munkák, környezetünk, fontossá válik idővel számunkra, hiszen rengeteg energiába és erőfeszítésbe kerül jól működtetni magunkat és a minket körülvevő világot. Emiatt is nagyon megalapozott döntésnek kell lennie, ha eljutunk odáig, hogy elengedjünk egy szituációt.
Az egyik legnehezebb feladat egy kapcsolat elengedése. Mivel az ember társas lény, az alapfelállás az, hogy kapcsolatainkat óvjuk és védjük. A társadalom erre számos szabályt, szokást alkotott meg, hogy tűzön – vízen át egymás mellett tartsa a feleket. Viszont ez önmagában nem elég, hogy a másik mellett maradjunk. Mert ezekből a szabályokból hiányzik az, hogy közben boldogok, egészségesek és épek maradjanak a felek, egymás mellett és egymástól függetlenül is. Mondhatja nekünk egy okos, mindent tudó szülő, hogy márpedig ki kell tartani, akkor is, ha nehéz, bezzeg a mi időnkben, ha nem egy belső, önálló, autonóm felnőtt döntés az, ami vezérel minket abban, hogy a másik mellett maradjunk, akkor a helyzet szinte elviselhetetlenné válhat. Egyre boldogtalanabbak lehetünk, egyre több mindent kell beáldozni azért, hogy a felszínen működtessünk egy olyan kapcsolatot, mely már nem ad igazán boldogságot.
Gyakran a munkahely válhat a szorongás tárgyává, egy olyan hellyé, ahol nem lehet nemet mondani, ahol félünk a főnök reakciójától, ahol nem merünk táppénzt kivenni, nehogy kirúgjanak. Viszont, ha már a fizikai és lelki tartalékainkat és nagy mértékben emészti fel a munkahely, akkor érdemes meggondolni, hogy mennyire éri meg kitartónak lenni.
Ha mi magunk döntünk úgy, hogy elengedünk egy nehéz kapcsolatot – legyen az munkahelyi vagy magánéleti – akkor érdemes szem előtt tartani, hogy: lehet bármennyire fontos a másik fél számunkra, annyira azonban sosem lehet az, mint saját magunk. A határaink azért vannak, hogy védjük őket, és minden egészségesen működő ép ember dönthet úgy, hogy kilép egy számára nem egészséges, nem kielégítő, bántó, mérgező kapcsolatból.
Ehhez jó, ha veszünk egy nagy levegőt, eltávolodunk a problémától, messzebbről is megvizsgáljuk, átgondoljuk, átbeszéljük, hagyunk időt ülepedni az minket ért eseményeknek. Segíthet a relaxáció, meditáció, jóga, bármilyen mozgás, túrázás, a szociális háló mozgósítása.
Időt adni és hagyni a döntés meghozataláig, ne siettessük magunkat. Egy kapcsolat olyan, mint egy nagy tál, amibe mindenki beledobja a saját energiáját, erőfeszítését, szeretetét. Nehéz időben ebből lehet kivenni, töltekezni, hogy aztán majd újra lehessen tölteni. Ha azonban úgy érezzük, hogy már jó ideje csak mi pakolunk bele, a másik pedig már nem tud vagy nem akar, akkor érdemes azon elgondolkodni, hogy mennyire éri meg fenntartani egy egyoldalú kapcsolatot.