Gyermekkorunkban a szüleink az istenek, ők a legfontosabb referenciapontok számunkra. Felnézünk rájuk, hiszünk nekik, nem kételkedünk bennük. Feltétel nélküli szeretetre, törődésre, elfogadásra, érzelmi biztonságra, támogatásra, ösztönzésre, keretekre, következetességre vágyunk tőlük, ám ezeket a nárcizmusban érintett szülők gyermekei aligha kapják meg.
Mit élhettek át/meg a nárcizmusban érintett szülők gyermekei? Az összefoglalómat a több mint 15 éves mentálhigiénés tanácsadói tapasztalatom alapján készítettem. Sajnos rengeteg nárcisztikus személyiségvonásokkal rendelkező szülő gyermekével beszélgettem. Ők főleg fiatal felnőttek, huszonévesek voltak, de a harmincas, negyvenes korosztály is megkeresett amiatt, mert az életükre rányomta a bélyegét, hogy a szüleik érintettek voltak a nárcizmusban. Bár többfajta nárcisztikus szülő van, az alábbiakban egy összesített listát osztok meg. Mit is él át a nárcisztikus szülő gyermeke?
– Minden a szülő körül forog – a gyermek igényei, szükségletei háttérbe szorulnak, mert a szülő érzelmi állapota és igénye (jókedve, haragja stb.) az elsődleges. A gyermek azon van, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy a szülő haragját, kiakadását elhárítsa. A gyermek megtanulja, hogy ő nem igazán számít (vagy csak a szülő kénye-kedve, hangulata szerint).
– Az gyermeket akkor jutalmazzák vagy dicsérik, ha megfelel az elvárásoknak, például jókisfiú/jókislány módjára viselkedik, jól tanul, jól sportol, megvalósítja a szülő álmát stb. Emiatt a gyermekben kialakul a megfelelés- és teljesítménykényszer, melyről azt hiheti, ez értékesség-érzetének és a szeretetnek egyetlen kulcsa.
– A szülő megnehezíti a gyermek leválását, akadályozza az önállósága kialakulásában: „Mi lesz velem, ha te is itt hagysz és elköltözöl?” „Mi lesz velem nélküled?” „Senki sem fog szeretni úgy, mint én!” A leválást a nárcizmusban érintett szülők azért is gyakran akadályozzák, mert a szülő a gyermekével osztja meg a mindennapos problémáit, tehát kvázi társ pozícióba helyezi őt, ami nagyon megterhelő (és gyakran megbetegítő) a gyermek számára.
– Az előző ponthoz kapcsolódik a bűntudatkeltés: „Nem mondhatod ezt/nem viselkedhetsz így, mert én annyi mindent megtettem érted!” A gyerekben az az érzet alakul ki, hogy tartozik a szülőnek és figyelnie kell arra, hogy a szülőt meg ne bántsa. (Tehát megint a szülő van a középpontban.)
– A szülő kontrollálni akarja a gyermekét, tudni akarja mikor, mit csinál, kivel van, mikor ér haza stb. Hívogatja például akkor, amikor ő jól érezné magát valahol (program, buli, haverok, barát/barátnő stb.). Vagy le kell jelentkeznie, ha hazaért, vagy odaért valamilyen helyszínre stb. De nem csak egy-egy alkalommal, hanem rendszeresen. Ez gyakran abba az álcába van csomagolva, hogy ő „csak aggódik”, valóban azonban saját frusztrációját képtelen kézben tartani, és ezt elszenvedi el leszármazottja. A gyermek igényeit, szükségleteit semmibe véve megszabja, hogy kivel barátkozhat, milyen ruhákat, frizurát hordhat (amikor ezekről már életkorilag képes lenne dönteni), hol kell továbbtanulnia, fiatal felnőttként milyen foglalkozást kell választania, kötelezően a szülővel kell programokat csinálnia, nyaralnia stb. A gyermek autonómiáját így megsérti a szülő, és a gyermek nem tanulja meg önmaga képviseletét, sőt dönteni sem, és azt sem lesz képes felismerni, hogy ő mit is akar valójában. Ha ezen nem változtat, felnőtt korában is kell valaki, akire támaszkodhat.
– A szülő nem tud empatikus lenni a gyermekével, hiszen a nárcizmusban való érintettsége miatt érzelmi empátiája erősen korlátozott, vagy hiányzik. A kicsi emiatt megtanulja, hogy ha bánata, szomorúsága van, ha szorong, inkább nem fordul a szülőhöz, mert a szülő nem tudja átérezni, ami benne lejátszódik, nem tud ráhangolódni és nem tud megnyugvást, vigaszt adni neki. (Hiszen ezekkel az érzelmekkel a ő maga sem tud mit kezdeni.) Megtanulja egyrészt, hogy nem számíthat „másokra”, csak magára, másrészt idővel azt is megtanulja, hogy ne is érezze, amit épp érez, ezzel elviselhetőbbé téve azt, hogy nem érkezik rá feloldás.
– A szülő nem tartja tiszteletben a gyermeke határait, hozzányúl a személyes dolgaihoz, beleolvas például a naplójába, turkál a cuccai között, kiselejtezi a játékokat a beleegyezése vagy tudta nélkül. Ha már fiatal felnőtt a személy, akkor a szülő kopogás nélkül beront hozzá, takarítás címszó alatt bejárkál a szobájába/lakásába, és nem vesz tudomást arról, hogy az a szoba/lakás már a fiatal felnőtt területe, amelynek rendben tartása az ő dolga és felelőssége, és ahova engedély nélkül nincs bejárása.
– A szülő folyton megkérdőjelezi a gyermekét: „Én ilyet soha nem mondtam neked!” „Rosszul emlékszel!” „Túl élénk a fantáziád!” „Ilyen nem is történt soha!” „Túlérzékeny vagy!” A folyamatos megkérdőjelezés aláássa a gyermek önmagába vetett hitét és bizalmát és eszébe sem jut, hogy ne lehet, hogy nem a másiknak van igaza. Még fiatal felnőtt korban is tarthat ez az állapot, amelyen a manipulációs technika (gázlángozás) megismerésével, felismerésével és a helyzet kezelésével lehet változtatni. A gázlángozással a szülő részéről – tudatosan vagy nem – arra megy ki a játék, hogy elbizonytalanítsa a gyermekét, akit jobban tud irányítani, mert a gyermek vagy fiatal felnőtt egyre kevésbé bízik önmagában, egyre nehezebben tud dönteni és egyre többször fordul iránymutatásért és tanácsért a szülőhöz.
– A szülő verbálisan bántalmazza, kritizálja, leértékeli a gyermekét: „Te ostoba/szerencsétlen/tehetségtelen/csúnya vagy!” „Úgysem viszed semmire!” „Senkinek sem fogsz kelleni!” A gyermek önbizalma, önértékelése súlyosan sérül és akár egész életén át a szülői leminősítések köpönyegét viseli, amit azonban le lehet tenni – ezen is érdemes akár szakemberrel együtt dolgozni.
– A szülő megtéveszti a gyermekét, vagy eltitkolja a valóságot, nem őszinte a gyermekével, sőt, hazudik is az irányítás, kontroll vagy befolyásolás érdekében. Ezek a manőverek, ha idővel nem is derülnek ki, a gyerek érzi, hogy valami nem stimmel és így sérül a bizalma. Emiatt később másokban is nehezen vagy egyáltalán nem bízik meg.
– A szülő a rosszkedvét, munkahelyi nehézségeit, frusztrációját – mivel nem tudja kezelni a saját érzéseit – rányomja a gyerekére, őt teszi hibássá, és arra hivatkozik, hogy ő rosszul csinált valamit. Ha a szülő hibázik, elront, elfelejt valamit vagy megbántja a gyermekét, azért sem vállalja fel a felelősséget, nem ismeri el, amit tett. Még a makacs tényekkel is szembemegy és nem kér bocsánatot.
– A szülő rendszeresen elferdíti, fehér-fekete rendszerben látja a világot, amelyet merev hiedelemrendszere határoz meg. Egy igazság lehet, méghozzá az övé és ezen nem kíván változtatni.
– Az is lehet, hogy a szülő elkényezteti a gyermekét. Túldicséri és magasztalja és nem a gyermek reális képességeit tükrözi vissza, vagy ahelyett, hogy minőségi időt töltene vele, ráhangolódna a gyermek igényeire, inkább elárasztja őt tárgyi javakkal, programokkal, érzelmekkel stb. – fizikai és lelki határok, keretek és következetesség nélkül körülugrálja és középpontba teszi a gyermeket, az ő kívánságait és óhajait lesve és azokat azonnal kielégítve. Ezzel nagy eséllyel kineveli a nárcisztikus utódját.