Egyre felkapottabb téma az örökölt mintázatok, örökölt sors fogalma a pszichológiában. Számos cikket, tanulmányt vagy akár módszert találunk, mely a viselkedés ismétlődő mintázatát hivatott kutatni, megoldani, feloldani. De miért ismétlünk olyan dolgokat, amik káros hatással lehetnek a lelkünkre?
Mielőtt feladnánk valamiféle ismert rendszert az életünkben, fontos tudatosítani azt, hogy helyette mit fogunk csinálni. Ha eldöntöttem, hogy kilépek a toxikus kapcsolatomból, előtte érdemes átgondolni, hogy mi fogja helyettesíteni azt az ingert és időt, amit a másik jelenléte adott. Ha ez nincs, nagyobb eséllyel kezdjük újra a kapcsolatot. A semmi helyett ugyanis a fájdalom is jobb.
Az ember éhezik az ingerre és a struktúrára. Azért nem működnek azok a mondatok, mint: „hagyd el”, „lépj ki”, „engedd el”, mert bármennyire is ártó a másik vagy egy adott cselekvés, biztonságot ad. És nincs nagyobb félelem, mint a bizonytalanságtól való.
„Miért mindig a hülyéket vonzom be?” „Miért akarok én mindenkit megmenteni?”
Ismerős mondatok, melyek utalnak valamiféle nem tudatos mintázatra. De hogyan lehet ezen változtatni?
Az első lépés, hogy felismerjük: nem az élet dobálja elénk az ismétlődést, hanem mi magunk csinálunk valamit, hogy ilyen kapcsolatokba keveredünk. Amíg ezt nem tudjuk magunkról, vakfoltként működik, tehát olyan embereket fogunk bevonzani, akik pontosan ezt a vakfoltot keresik. Furcsának hangozhat, de egy manipulátor legalább annyira sérült, mint egy valódi áldozat. Gyerekként megtanulták, hogy manipulálniuk kell a környezetüket ahhoz, hogy túléljenek. Ez kialakulhat gyerekkori trauma miatt is, de elég egy masszívan elhanyagoló szülő is. Viszont nem kell őket sajnálni. És azt fontos tudni, hogy maguktól nem változnak meg. Élhetünk abban az illúzióban, hogy majd én segítek neki, majd miattam meg fog változni, de ez sosem történik meg. Mert nem akarnak megváltozni. Ez számukra az ismert rendszer, így tudnak működni. Mivel alacsony az empátia küszöbük, nem is tudják igazán átélni a másik fájdalmát, számukra ez nem bántás, meg vannak győződve arról, hogy ők az áldozatok, kiprovokálják belőlük az agressziót.
Egy toxikus kapcsolat dinamikája a rendszerben, az ismétlődésben rejlik. A szeretet és gyűlölet, ragaszkodás és bántás módszeres és rendszeres ismétlődésével gyakorlatilag adaptálódunk a struktúrához, és voltaképpen ez lesz az, ami aztán rabul ejt. Várom a jót, mert tudom, hogy a bántás után az következik, tehát kitartok: lesz majd jobb is, most csak rossz napja van, sok a stressz. A másik felmentése pedig egészen addig tart, amíg nem éri el annyira az ingerküszöbünket a fájdalom, hogy legalább beszéljünk róla. Ugyanis számos esetben a környezet sincs tisztában azzal, hogy min megy keresztül egy bántalmazott fél. Ugyanis az, aki benne van, azt hiszi, hogy ez így működik, hogy ez így rendben van. Én csináltam valamit, ami miatt kiabál velem. A gaslighting – gázlángozás – módszerével eléri a manipulátor, hogy saját magam épelméjűségét kérdőjelezzem meg.
A Velünk véget ér című film ennek a dinamikának mutatja meg egy szeletét. Az apai agressziót gyerekként átélő Lily naivan sétál bele Ryle csapdájába, aki az elejétől fogva manipulatív és erőszakos: a nagy indulatokkal elhajigált székek után nagyjából húsz perc leforgása alatt akar azonnali egyéjszakás kalandot.
De ez egy kapcsolat elején még izgalmas és ártalmatlannak tűnő játék. Az indokolatlanul nagy gesztusok, az úgynevezett lovebombing időszakában állandóan stimuláló aktív fél fokozatosan és módszeresen izolálja el, majd tartja szoros keretek között szerelmét, hogy aztán személyiségének átalakításával irányítani tudja. A kapcsolat elején ugyanis sosem direkt erőszakos vagy határsértő a manipulátor: kivár, megvárja azt az időszakot, amikor már annyira – érzelmileg – függő helyzetben tudja tartani „áldozatát”, hogy bármit el tudjon hitetni vele: „de hát belelát a fejembe”. Ez voltaképpen arra is utal, hogy fokozatosan veszi át a kontrollt a másik felett. Ryle egészen zseniális módon ráérez Lily „megmentő” szerepkörére, és meséli el neki első találkozásuk alkalmával saját gyermekkori traumáját. Az egyébként is idegsebészként dolgozó férfinek nincs nehéz dolga, hiszen Lily hozott mintája a másokon való segítés, így a férfi már a kezdetekkor szinte istenként tündököl előtte: a csodálatos idegsebész, aki életeket ment. Ő mindaz, ami hiányzik Lily férfi mintáiból, hiszen apjától egészen mást látott. Ez egészen addig így működik, amíg Ryle már egyértelműen erőszakossá nem válik, és Lily képes elmenekülni tőle.
A valóságban azonban ez egy sokkal hosszabb folyamat. Sokan csak a legvégső esetben tudnak kilépni egy ilyen kapcsolatból, és nem azért, mert gyengék. Mivel eltitkolják, általában senki nem is tud róla, hogy mi folyik a zárt ajtók mögött. Egy elbűvölő manipulátor személyiséget mindenki imád: „de hát olyan kedves, jó apa, remek férj, én nem is gondoltam volna róla”. Ők pontosan azt mondják és mutatják magukból, amit a másik látni akar. Kedvesek, jó előadók, könnyen barátkoznak, beszédesek, fel sem merül az emberben, hogy bántatnának bárkit. Viszont egy ponton túl nem engednek igazán közel magukhoz, és általában nincsenek valódi kapcsolataik: sok felszínes „munkakapcsolat”, de igaz barát szinte egy sem. Sosem beszélnek magukról, vagy az érzéseikről, és általában nagyon leminősítően nyilatkoznak társuk barátairól vagy családtagairól. Ez már kelthet gyanút.
A változtatás első lépése: egyáltalán felismerni, hogy ismétlődő mintázatban vagyok. Érdemes szakembert felkeresni, segítő csoportokat, beszélgetni közeli barátokkal, megosztani az érzéseket. De itt még nem biztos, hogy ki tudunk lépni, ugyanis ez egy komplex és összetett rendszer, amelyben mindkét fél benne van.
Felismerni, hogy nekem mi a szerepem ebben, én miért maradok, megyek vissza, az egyik legfontosabb része a leválásnak. Lily akkor tud igazán leszakadni, amikor rájön, terhes, kislányt vár, és neki már nem ezt a sorsot szánja. Még búcsújuk pillanatában is látszik, a nő szereti a férfit, de azt nem akarja megkockáztatni, hogy ugyanezt a mintát adja tovább újszülött kislányának.
A változáshoz ismernem kell azt, aki vagyok, azt a múltat, ahonnan jöttem: azokat a női és férfi mintákat, amiket láttam, amikről hallottam. Azokat a tapasztalatokat, amiket nagyszüleim és szüleim begyűjtöttek, amik valamilyen módon hatással vannak rám.
Változtatni mindig lehet, újrakezdeni mindig lehet. De nem engedhetjük meg, hogy kreáljunk egy olyan valóságot, amiben rendben van az, hogy ha bántok és bántanak.