Egyre többször tapasztalom ismerőseim, klienseim körében és az online világban azt, hogy az ismerkedés zűrös és sokszor feszítő világában mennyire nem tudjuk elviselni azt, ha visszautasítanak, vagy nem reagálnak ránk. És még inkább káros az erre való reakciója a férfiak egy részének, akik frusztrációjukat azonnal a másik (addig vágyott!) félre borítva értékelik őt le, különböző degradáló jelzőkkel és elképesztő gátlástalansággal. Mindezek mentén többedjére merül fel bennem: vajon hogyan is állunk önbecsülés ügyileg, és minek köszönhető az, hogy ezt megengedjük egymással szemben?
Kezdő példaként a férfiak egy részét emeltem ki, ami nem jelenti azt, hogy a nők jobban csinálják a dolgokat, vagy magasabb lenne átlagban az önértékelésük. (És azt sem jelenti természetesen, hogy a férfiak nagyrésze ilyen.) Csupán azt, hogy az előbbi, kifelé is káros magatartásformát náluk tapasztalom rendszeresen, hogy az alacsony frusztrációtolerancia párosulva a nem stabil lábakon álló önértékeléssel nem csupán olyan könnyedén lyukad ki, mint egy lufi a negatív (vagy semleges) visszajelzés hatására, de mindez percek leforgása alatt rá is borul az adott hölgyre, lényegében verbális bántalmazásként. A másik ilyen módú tárgyiasítása, megalázása amellett, hogy felháborító, teljesen elfogadhatatlan is, bárkitől.
A jelenség mögött sokszor az bújik meg, hogy az egyén rendkívül önbizalomhiányos, és mindazt, amire az ingoványos lelki stabilitását alapozza, az mások visszaigazolása. Ha meglesz ez a nő is, az azt jelenti, hogy jó pasi vagyok, értékes vagyok. Ebből a gondolatmenetből pedig az is következik, hogy ellenkező esetben nem vagyok elég, értéktelen vagyok, szégyellnem kell magam. És bár annyival egyértelműbb és tisztább megoldás lenne más utakon felépítenem magam, rengetegen vesznek részt ebben a végtelen hajszában magukkal, ahol a nyeremény legjobb esetben is annyi, hogy nem érzem magam megsemmisülve, megveregetem egy kicsit a saját vállam. De folyamatosan hajtok, és egyre többet akarok, amikor pedig nem sikerül, akkor éretlen elhárító mechanizmusokat kezdek el használni, hogy képes legyek elviselni a bennem keletkező feszültséget – ilyen például a leértékelés is. „Amúgy is csak arra kellettél volna!”, „Na látod, ezért maradsz örökre egyedül!”, és egyéb, nyomdafestéket nem tűrő jelzők.
A másik így tulajdonképpen megszűnik ember lenni számomra, és sokkal inkább egy eszköz, amit önértékelésem időszakos kielégítésére használok
És igen, tudom, hogy nagyon sok bizonytalanság, és kellemetlen élmény is együtt jár rengetegszer az ismerkedéssel. Azt is tudom, hogy mennyire fáj az, ha rajongásunk ellenére a másik nem figyel ránk, nem reagál, magyarázat nélkül tűnik el, vagy közvetlenül visszautasít. Tudom én is, ahogy közel minden nő és férfi tudja, aki töltött jelentősebb időt egyedül, társat keresve. Tehát nemcsak neked fáj, hanem szinte teljesen biztos, hogy a másik is már legalább egyszer volt ebben a cipőben, és ugyanúgy szenvedett. Csak talán ő mindezt a frusztrációt nem feléd, hanem befelé fordította, vagy másfelé csatornázta el.
De ilyen helyzetben, a kölcsönös tisztességes bánásmódon kívül nem tartozunk egymásnak semmivel. Nem kell megindokolni, hogy valamit miért nem szeretnék, az elég kell, hogy legyen, hogy nem. A rossz hír az, hogy legtöbb esetben nem tudhatod, mi is áll pontosan a nemleges válaszának hátterében. A jó hír pedig az, hogy nem is kell, mert az ismerkedés egy kompatibilitási játék, és hiába kapsz elutasítást valakitől, lehet, hogy egy másik embernek tökéletesen jó vagy, a kettő között rengetegszer semmi összefüggés nincs. Persze itt is lehet fejleszteni készségeken, amik a kezdeti fázist megkönnyítik, de azzal végképp nem kerülsz közelebb az elérendő célodhoz, ha agresszívan viselkedsz.
Ahogy az erőszakosság egy másik formáját nőknél is meg lehet figyelni, akik rengetegszer bombázzák a kiszemeltet meg sem hallva azt, hogy ő nem nyitott erre, esetleg párja van. Hasonló kapaszkodót keresve futnak bele ugyanebbe a folyamatba, ahol a másik iránti versengéssel önmagukat szisztematikusan leépítik, és mindkét nemre jellemző az, hogy túl kevésszer mond egyértelmű nemet.
Néha a reakciótól félve. Néha valami rejtett megerősítést keresve az interakcióból. Pedig az önbecsülés egy nagyon fontos lépcsője az, hogy felvállalom magam, a vágyaimat, a kapcsolatomat, hogy beleállok abba, aki épp abban a helyzetben vagyok, nem pedig a környezetem feltételezett véleménye alapján formálom magam és a viselkedésem. Ahogy az érzéseimet is elismerhetem, és a „kudarcot” nem kell egyenlővé tennem saját énképemmel. Ha mindannyian így tennénk, akkor bizonyára ezt a szorongásokkal sokszor teli élethelyzetet is megkönnyíthetnénk egymás számára.
A képek forrása: Pexels