Evolúciós előnnyel jár az a tény, hogy az ember társas lény, így élhettük túl a természet kihívásait. Másokkal való együttműködés során olyan társas készségeket tanulunk meg, melyeket önmagunk nem; vagy csak részben tudunk elsajátítani. Természetes igény tehát, hogy vágyunk egy társra, aki mellett egésznek érezhetjük magunkat. De mi van akkor, ha pusztán azért vágyunk valaki állandó jelenlétére, mert félünk egyedül lenni? Válhat a társ akadállyá?
Arisztophanész történetében azt olvashatjuk, hogy az istenek eredetileg gömb alakban teremtették meg az embereket, melyben egyszerre jelent meg a női és férfi oldal. Büntetésből aztán kettéválasztották ezeket a gömböket, arra kárhoztatva az embereket, hogy egész életükben erre a tökéletes állapotra vágyjanak, s keressék a tökéletes másik felüket. A vágy, hogy megtaláljuk a tökéletes társat a görögök szerint tehát annak a szükségessége, hogy elérjük ezt a kezdeti tökéletes állapotot.
A görög mitológia remek táptalajként szolgált az analitikus szemléletű pszichológiának, hiszen jól meghatározható körvonalakkal írt le olyan alapvető emberi működéseket és szükségleteket, melyek kultúrától és társadalomtól függetlenül megjelennek.
A párkapcsolati függőség hátterében általában kisgyermekkori kötődési zavar vagy trauma állhat. A baba első hat hónapjában az anyával/gondozóval való erős szimbiotikus kapcsolódás elengedhetetlen az életben maradás szempontjából. Ilyenkor minden figyelem a babára irányul, az elsődleges cél az ő fizikai és lelki igényeinek kielégítése. Ha az anya/gondozó nem tud jól rákapcsolódni a babára, valamilyen akadály ezt nem engedi (szülés utáni depresszió, az anya/gondozó betegsége, személyiségzavara stb.) az később, felnőttként, a párkapcsolati választásnál problémát okozhat. Ebből a szimbiotikus kapcsolódásból aztán 6 hónapos kortól 3 éves korig (mely a pubertáskor elején újra felerősödik) egy távolodás figyelhető meg: minél több mindent tud a baba, később totyogó önmaga megtenni, annál inkább érezheti az önállóság és autonómia erejét. Legalább annyira veszélyes és káros tud lenni ennek az autonómiának és elszakadásnak az akadályozása, mint az újszülött elhanyagolása. Ha az anya később sem képes a szimbiotikus (erősen függő) viszonyt lazítani, és jól reagálni az adott életkor szükségleteire, annál inkább belöki az utódot egy olyan dependens (függő) működésbe, melynek az lehet az üzenete, hogy egyedül képtelen vagyok működni.
A párkapcsolati függőség legszembetűnőbb jele általában a megfelelési kényszer, amikor mindent aszerint végzünk, hogy másoknak megfeleljünk és kényszeresen figyelünk minden mozdulatunkra, tettünkre és szavunkra, hogy mások kedvében járjunk. A párkapcsolati függők nehezen tudnak felelősséget vállalni, másokra tolják át azt, így a kapcsolatot akkor is fenntartják, ha az egyértelműen toxikus. Könnyen manipulálnak és őket is könnyen lehet manipulálni, hiszen a kontroll nem önmagukon belül helyezkedik el, hanem a környezetükben. Olyan, mintha saját gyermekkori kötődési nehézségeiket/zavarukat vetítenék ki párjukra és a környezetükre. Mindig mások határozzák meg saját működésüket, gyakran játszmáznak, elvárják, hogy mások úgy viselkedjenek, ahogyan azt ők elvárják, és ha nem így történik, könnyedén fel tudják venni a Mártír szerepet. A lényeg, hogy akkor is fennmaradjon a kapcsolat, ha az már egyik fél számára sem egészséges, hiszen a kapcsolatfüggő elképzelni sem tudja, hogy egyedül is boldogulhat. Az önmagukkal való szembenézés, a magány számukra veszélyes és elviselhetetlen. Emiatt is figyelhető meg viszonylag korai életszakasztól (kispubertás, 12-14 éves kortól) kezdve egy folyamatos kapcsolatban lévő állapot, mely akár visszatérő mintázatot alkothat: hasonló kinézetű, viselkedésű párok választása, melyből az is kiolvasható, hogy nem feltétlenül a másik jelenléte a lényeg, hanem hogy begyűjtsék azokat a koragyerekkorból eredeztethető, ismerős érzéseket, melyek valamilyen függő viszonyban tartják őket. Gyakorlatilag újra játsszák koragyerekkori kapcsolódásaikat, melyből hiányzik az itt és most tudatossága. Nem a másik a lényeg, hanem önmaguk biztonságban tartása.
A kapcsolatfüggők tehát az alacsony önbizalom, az aktivitás, autonómia és őszinteség hiánya négy eleme között ingáznak, s várják el, hogy mások visszaigazolásával tudjanak megerősödni. De ha én magam nem tudom, hogy mire is vágyom, mi a jó nekem, azt más sem fogja tudni. Ugyanúgy, mint, ahogy a baba/kisgyermek tudja jelezni, életkorának megfelelően, hogy éhes, fázik, fáradt, játszani akar, az anyának „pusztán” az a dolga, hogy erre reagáljon. Nem neki kell kitalálnia, hogy mire is vágyik a baba, iránymutatást persze adunk, később is, de ennek legyen az az üzenete, hogy: te tudni fogod, hogyan jó neked, tanuld meg felismerni és megfelelően jelezni azt.
Mi segíthet?
- Első lépés, hogy felismertük magunkban, hogy kapcsolatfüggők vagyunk, és ez akadályozza a felnőtt működésünket, s szeretnénk tenni ellene.
- Halljuk meg a környezet visszajelzését. Ha mi magunk nem is vagyunk tudatában annak, hogyan választunk párt, lehet, hogy környezetünk tesz jelzést, ezt vegyük észre.
- Megfelelő szakemberrel (terapeuta, klinikai szakpszichológus) akár a sématerápia, akár bármilyen egyéb szemléletű pszichoanalitikus terápia, akár önismereti munka tanácsadó pszichológussal hatékonyan tud dolgozni ezekkel a koragyerekkori mintázatokkal.
- Ha elindultunk a változás útján, nagy segítség lehet egy csoportterápia, ahol megismerkedhetünk olyan más emberrel, akik hasonló nehézséggel küzdenek.
Saját boldogságunkért mi vagyunk a felelősek, a másik épít, hozzátesz, általa többek lehetünk, de semmi és senki nem tudja helyre tenni a belülről jövő hiányt, csak mi magunk.