(A kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló című könyv)
Kevés film szól olyan kegyetlenül élesen a női testről és a társadalmi elvárások bénító súlyáról, mint Coralie Fargeat 2024-es testhorrorja, a The Substance (A Szer).
Első ránézésre csak egy bizarr, testmániában tobzódó műfaji filmnek tűnik, valójában azonban pontos látlelete annak, ami a kulturális térben már évtizedek óta fortyog: a női öregedés teljes és módszeres letagadásának.
Demi Moore – aki ezzel az alakítással kétségtelenül pályája egyik legerősebb szerepét hozza – pontosan ebbe a vitába csöppent bele. A díjszezonban tartott egyik beszédében arról beszélt, hogy pályája elején volt olyan producer, aki nyíltan azt sugalmazta neki: nem lesz belőle komoly színésznő. A történetet sokan Andy Vajnához kötik, de a lényeg nem az, ki mondta – hanem az, hogy Moore számára ez egész életében belső küzdelem maradt.
A színésznő saját bevallása szerint is rengeteget viaskodott a testképével, a fogyással, az edzéssel, a „hogyan nézek ki” örökös kényszerével. A fiataloknak szóló üzenete így hangzott:
“Addig nem lesztek boldogok, amíg le nem teszitek a mérőszalagot.”
És ez gyönyörű gondolat lenne – ha közben nem állna a mikrofon mögött valaki, aki ma hatvan felett is úgy néz ki, mintha 25 éves lenne, akinek az arcán nincs egyetlen ránc sem, és akinek a teste saját bevallása szerint is állandó önkritika és kontroll tárgya volt.
A paradoxon pedig pontosan itt kezdődik. A test, amely már nem test – hanem projekt.
Moore valószínűleg őszintén gondolta, amit mondott. Lehetséges, hogy rengeteget szenvedett, szorongott, és küzdött a saját testével. De a társadalmi helyzet, amelyben elhangzott ez az üzenet, épp az ellenkezőjét erősíti meg:
Hogy a testünk a státuszunk bizonyítéka lett.
Hogy a fiatalság a munkaeszközünk.
Hogy az öregedés nem természetes folyamat, hanem kijavítandó hiba.
És hogy akinek pénze, lehetősége vagy ismertsége van, az megteheti, hogy harcoljon az idővel. Aki pedig nem ilyen szerencsés – többnyire a fiatal nők –, azoknak marad a frusztráció, az önostorozás, a méricskélés és a szégyen.
A film épp ezt mutatja meg testhorror formájában: a testünk rabjává válunk, és nem az egészségünkért dolgozunk, hanem egy elérhetetlen illúzióért.
Nem véletlen, hogy az elmúlt évek közbeszédében felbukkant a „változás” ígérete.
Greta Gerwig Barbie filmjének nagymonológja is a nőiség lehetetlen állapotáról, szól, és arról a paradox helyzetről, amibe a nők önmagukat belekényszerítik: úgy legyenek tökéletesek, hogy közben ne veszítsék el önmagukat.
A Victoria’s Secret összeomlása és az új, „sokszínű” testkép ígérete is ezt sejtette. A modellek nyíltan beszéltek arról, milyen egészségtelen életet éltek a kifutókért.
Influencerek tucatjai vallották be, hogy a „fitneszéletmód” mögött gyakran evészavar, kiégés és testképzavar lapul.
És mégis: a mérce alig mozdult. Csak új köntöst kapott: „wellness”, „tudatosság”, és az „egészség” kifejezések, de a központi üzenet ugyanaz maradt: legyél tökéletes, és ne öregedj meg. És emögött egy óriási félreismerés húzódik meg.
A test ugyanis nem esztétikai projekt – hanem kapcsolatfelület a világgal. A tested nem egy installáció. Nem egy vitrintárgy. Nem egy termékfotó. A testünk érzékel, jelez, reagál.
A bőrünk, az arcunk, a szorongásaink mind arról árulkodnak, hogyan vagyunk valójában.
A Szer című film pontosan ezt a réteget teszi szürreálisan láthatóvá: hogy az öregedés – bár biológiai folyamat – pszichés értelemben egy gyászfolyamat is.
Elveszítjük korábbi önmagunk darabjait. Más lesz a testünk, a tartásunk, az arcunk. És ez teljesen rendben van. A probléma nem az öregedés, hanem az, hogy a társadalom nem ad rá teret. Sőt, tagadja, elrejti, láthatatlanná teszi. A férfiak is küzdenek – de a tiltás a nőket sújtja igazán Való igaz: a fiatal fiúkat is szorongatják a tökéletesség elvárásai. A kockahas-kultusz, a terembe járás kényszere, a testépítés korai kezdete rengeteg fiatal férfit érint. De az öregedés tabuja túlnyomórészt női teher. A nők teste van összekötve a fiatalság, szépség, anyaság, státusz, szexualitás és társadalmi érték fogalmával. A menopauza látványosabb, megterhelőbb. A szülés, gyereknevelés testet formáló következményei valósak. És mindez nem fér bele abba az irreális képletbe, amelyet Hollywood évtizedek óta épít.
Ha a fiatalok ebbe a mókuskerékbe ülnek be, hogyan fog beleférni az anyaság, a változás, a felnőtté válás, az öregedés? Ez a rendszer nem elengedni tanít, hanem kapaszkodni abba, ami elmúlik. Demi Moore üzenete fontos – de maga a jelenség árulkodó. Moore mondata, miszerint le kell tenni a mérőszalagot, akár megváltó is lehetne. Csakhogy épp egy olyan rendszer terméke mondja, amely ezt a mérőszalagot soha nem engedte ki a kezéből. A film viszont tökéletesen rávilágít valamire: az öregedés nem ellenség – a tagadása az.
Ami valóban gyógyítana, az nem a tökéletesség mítosza, hanem az a képesség, hogy elgyászoljuk, ami elmúlt, elismerjük, ami változik, s békével nézzünk arra, ami jön.
Mert egészséges 60 évesnek lenni jó. Erősnek lenni jó. Kitartónak lenni jó. Játékos nagymamának lenni jó. De miért kéne 25 évesnek látszani hozzá?
A Szer nem csupán testhorror. Egy társadalmi tükör. Figyelmeztetés. Emlékeztető arra, hogy a testünk nem projekt, hanem élettér. És hogy végső soron csak egy mondat számít: a test szolgál minket – és nem mi őt.