“Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból.” (Jelenések Könyve 3, 15-16)
Közöny. Érdektelenség. Érzéketlenség. Apátia.
Már szinte a szavak hangalakjában benne rejlik egyfajta fagyott mozdulatlanság, letargikus merevség, ami a pezsgő, vibráló, mindenhol és mindig történő Életnek – de még az időnként csak lassan folydogáló Létnek is – csupán a tettetett, rossz másolata lehet. A jéghideg-tűzforró, jó-rossz, fekete-fehér valamilyensége, a Földünket forgató, életünket néha felforgató ellentétek hatalmas energiája mellett a közöny olyan… üres.
Nem lát, nem hall, nem beszél: csak néz maga elé.
A semmibe.
Camus egy egész regényt szentelt a témának, az írás főszereplője már anyja temetését is némi unalommal figyeli, majd egy gyilkosság miatt börtönben várja saját kivégzését. Mondjuk, ez sem rázza fel túlságosan, megnyugtatja magát azzal, hogy ő csak egy kis porszem a világ nagy fogaskerekei között – a biztos fővesztés miatt a nyaka ugyan kicsit recseg és ropog majd, de aztán végleg elhallgat.
A mű eredeti címe amúgy L’Étranger, ami tükörfordításban az idegent, a kívülállót jelenti.
Idegen. Akihez semmi közöm. Ismeretlen. Akihez nem köt semmi. Kívülálló. Aki nincs benne a körben. (És persze lehetőleg ne is lépjen be, maradjon ott, ahol van – ismerős a szöveg… ?)
Nyilván nem csak korunk problémája az elmagányosodás, elidegenedés, de a felgyorsult világ és technológia csak hozzápakolt ahhoz, hogy patikamérlegre állítva is jóval kimértebben viselkedjünk a hétköznapokban. Korábban esetleg csak félrenéztünk egy a metrón történt incidensnél, most viszont mennyivel könnyebb telefonunk nyomkodásával rettentő fontos és elfoglalt embernek tűnni, miközben egy 80 éves néni kapaszkodik fel reszkető kezekkel. Egy balesetnél is hivatkozhatunk arra, hogy a véres helyszínen készített képkockákkal az információra éhes társadalom napi betevőjét biztosítottuk, hiszen ez mégiscsak jóval fontosabb, mint a sok sebből vérző sérültnek nyújtott – elvileg kötelező(!) – elsősegélynyújtás.
A szociálpszichológia által “társas közöny”-nek nevezett jelenség akkor fordul elő, amikor egy esetnél sok a szemtanú, de nagyon kevesen képesek a segítségnyújtásra – sőt, a tétlen nézők számának növekedésével csökken a valódi beavatkozás képessége. Ennek oka lehet egyfajta megfelelési kényszer, hogy inkább tartozom a tömeghez, minthogy egyedül akcióba lépjek, és ezzel kapcsolatosan az is, hogy mindenki vár egy hősre, aki majd megmenti a helyzetet, de a hero csak nem érkezik, miközben az áldozat esetleg elvérzik.
És félreértés ne essék, a nagy tömegből külön-külön esetleg senki sem rossz ember. „Csak” egy közönyös massza. A mindannyian Jézust kiáltunk, de valahogy mégis Barabás lesz belőle.
Majd megoldódik. Majd jön valaki. Majd lesz valahogy. Sokszor még a saját életünkben is ilyen és ehhez hasonló bullshitekkel nyugtatgatjuk magunkat, akkor meg pláne mi közöm a másikéhoz?
Pedig van. Merthogy nem különálló és zárt burkokban létezünk. Életünk nem egy olyan út, ahol csupán saját timeline-unkon selfie-botunkra támaszkodva járunk, “eating finom étel” és “drinking koktélok”-kal kikövezve, nyolc megapixeles spontán csókjaink és terített asztalunk megosztásának kíséretében.
Lehet persze így is, csak ne csodálkozzunk, ha egyszer képernyőnkből felpillantva egy tompa puffanás után kifordult tagokkal, véres arccal fekszünk az aszfalton.
Majd miután többen körülállnak, valaki kisvártatva megkérdezi:
“Bocsikaaa, csinálhatnánk egy közös fotót?”