Egy buli után, besokallva az alkoholgőzös tömeg és az értelmetlen interakciók egyvelegétől ültem az utca egyik kis szegletében sok-sok évvel ezelőtt. Tudom, hogy sok minden volt akkor, tudom, hogy megértésre vágytam, és az arcomon legördült néhány könnycsepp ahogy elmerengtem. Hirtelen egy fickó kéretlenül leült mellém, és feltehetően összeszedve minden kommunikációs készségét azt mondta: „nem áll jól neked, ha sírsz!”.
Bár biztos voltam abban, hogy a szándék nem volt rossz, vigasztalni szeretett volna, de nekem, fiatal nőként elveszve mindabban, amit az élet akkor éppen rám görgetett, ez volt az utolsó mondat, amire szükségem lett volna. Pedig a sírást a megilletődés és a megfelelési kényszer miatt éppen abbahagytam, mégis azt gondoltam, nem elég, hogy rosszul vagyok, még vegyem is tudomásul: pocsékul nézek ki közben. Fontos megértenünk, hogy az ember nem azért szomorú, mert szomorú szeretne lenni, és kiváltképp nem azért, hogy jól mutasson.
És bár való igaz, hogy az, hogy kifejezzük érzelmeinket bír egy fontos társas funkcióval is, nem helyezhetjük a másik komfortérzetét a saját hitelességünk elé. Túl sokszor történik meg mégis az, hogy amikor megkérdezzük a másikat arról, hogy van, azonnal feszengeni kezdünk, ha nem nyálasan pozitív válaszokat kapunk. Túl sokszor dobálózunk valójában semmire nem jó közhelyekkel, hogy „nézd, mennyi mindenért hálás lehetsz”, „bezzeg a másiknak”, hogy csak „jó rezgések”, hogy „minden okkal történik”.
Mikor közben világosan tudjuk, hogy az élet nem így működik. Nincs mindig nyár, nincs mindig telihold, nem lehet állandóan belélegezni. És nem is kell. Teljesen természetes, hogy a hálával, és boldogsággal teli pillanatokat követik olyanok is, amikor reménytelenek vagyunk, bizonytalanok, vagy üresnek érezzük magunkat. Rendben van a szomorúság, a düh, a szorongás, hiszen minden egyes érzés nagyon pontos visszajelzést mutat nekünk a külső-belső világunkról, de az értelmezésükbe sem kell mindig belefutnunk. Rengetegszer csak jön egy érzés valahonnan, és semmi más dolgunk nincs vele, mint átengedni magunkon. És hogy miért?
Egy kisfiú, aki jár hozzám pszichológiai tanácsadásra nagyon szép hasonlatot tanított nekem erről az akaratán kívül. Imád énekelni, és éppen egy magyar népdalt énekelgetett, ami hát ismerjük: teli van nem túl kedves jelenetekkel és helyzetekkel. Valakinek eltörik a lába, a másikat megcsalja a szeretője… Szóval épp egy ilyet énekelt, mire én – mérgező pozitívan viselkedve – megjegyeztem: „Hú, nem túl pozitív!”. Ő gondolkodás nélkül annyit válaszolt: „Nem pozitív, de dal”.
A túl gyakori vagy intenzív szorongás mögött rengetegszer egy elfojtott negatív érzés áll. Olyan, mintha az érzéseink lennének életünk dala, és amikor megpróbálunk nem tudomást venni a kevésbé kellemes érzelmekről, akkor megakasztjuk a lemezt. Aztán csodálkozunk, hogy mi ez a furcsa némaság, hogy miért vagyunk megrekedve.
Ha a mérgező pozitivitásról beszélünk persze – hasonlóan bármely más „mérgező” fogalomról – hajlamosak vagyunk csak a másikra gondolni. „A mérgező pozitivitás az, amit a másik csinál velem, amikor azt mondja, hogy ne legyek már negatív/ne hisztizzek, stb.” Sokszor már azt is nehéz felismerni, ha mi viselkedünk így valakivel, de azt még inkább, hogy mennyire hajlamosak vagyunk ezt önmagunkkal szemben is alkalmazni.
Egy kliensem például gyakran panaszkodott arról, mekkora szenvedés neki, hogy érzelmeit nem validálják a szerettei, hogy lekicsinylik azt, ha éppen rosszul van. Aztán feljött ülés közben egy nehéz téma, és megindultak a könnyek a szeméből. Nem telt bele egy percbe, mire elterelte a témát egy viccel.
– Látod, hogy mit csináltál most magaddal? -kérdeztem. – Ugyanazt, ami a kívülállóktól annyira fáj neked. Jött egy nehezebb érzés, és szinte azonnal elterelted róla a szót.
Amikor elkezdtünk beszélgetni arról, hogy miért lehet ez, azt mondta, hogy bár nem gondolja, hogy sírni gyengeség, de attól mégis tart, hogy mások megítélik ezért.
És nagyon sokszor ez áll a jelenség hátterében, hogy valamikor megszoktuk, hogy nem bírnak el minket, hogy megtanultuk valakitől, hogy a nehéz érzésektől menekülni kell, nem lehet csak ülni velük. Lehet, hogy volt olyan fájdalom, amit a családban mondjuk senki nem akart megrágni, egyszerűbbnek tűnt elfedni valamivel. Ez a berögződés pedig olyan erős lehet, hogy hiába vannak esetleg most körülöttünk olyan emberek, akik már képesek lennének erre, annyira ismeretlen ez a helyzet, hogy időbe telhet, mire megtanuljuk végre megengedni magunknak, hogy érezzünk. De épp ezért nem is lehetünk senkire mérgesek azért, mert nem reagál úgy, ahogy segítene ilyenkor. Az ő kapacitása most ekkora, ahogy valószínűleg anno, a padon ülve hozzám odatévedő fickó kapacitása is ekkora volt. Talán, ha ma újra ott lennék, és hallanám azt a mondatot, hogy nem áll jól nekem, ha sírok, annyit mondanék: „Nem”. És sírnék tovább.
Mert nem pozitív, de dal.
A képek forrása: Pexels, FreePik