A halálról, veszteségekről és a gyászról való nyílt és őszinte kommunikáció napjainkban még mindig sokszor tabunak számít. Nehéz róla beszélni, és sokszor félünk is közel engedni magunkhoz ezt a témát, mert valahogy mindig szembe hozza velünk saját halandóságunkat is, és olyan kérdésekkel, érzésekkel szembesít, amelyekkel nem biztos, hogy szeretnénk találkozni. De mégis muszáj a veszteségekről és a gyászról is beszélni, hiszen egy mindenkit érintő témáról van szó. Ahogy Irvin D. Yalom és Marilyn Yalom Halálról és életről (2021) című könyvükben fogalmaznak: „A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni” (Yalom & Yalom, 2021, p. 5).
Fontos azt megemlíteni, hogy gyászreakciót nem csak haláleseti veszteség válthat ki belőlünk. Egy válás, egy szakítás, egy meg nem született gyermek elvesztése, házi kedvencünk halála, egy megszokott rítus eltűnése, költözés, munkahelyváltás, vagy akár egészségünk megváltozása is elindíthat bennünk gyászfolyamatot. A gyász tehát nemcsak egyetlen élethelyzethez kötődik, hanem magába foglal minden olyan veszteséget, amely érzelmi jelentőséggel bír és valamilyen értelemben megváltoztatja az életünket.
Sokszor, amikor veszteség ér minket, ösztönösen elnyomjuk a fájdalmunkat, mintha ez segítene abban, hogy könnyebben megbirkózzunk vele. Abban bízunk, hogy ha nem foglalkozunk a minket ért veszteséggel és a vele járó fájdalommal, akkor talán hamarabb túllépünk rajta. Úgy hisszük, amit nem látunk, az nem is létezik. Csakhogy a lelkünkben keletkezett sebek – még ha nem is láthatók – még ott vannak, és nem gyógyulnak be maguktól. Ez kicsit olyan, mintha lenne egy fájó seb a karodon, amit eltakarsz az ingujjaddal, hogy ne kelljen ránézned. De a seb attól még ugyanúgy ott marad, és csak akkor kezd el begyógyulni, ha megtisztítod azt – még ha ez sokszor fájdalommal is jár.
A veszteségek feldolgozása során is valami hasonló utat kell bejárni: időt és teret kell adnunk az érzéseinknek és gondolatainknak. Kimondhatóvá, megélhetővé és elsirathatóvá kell tenni mindazt, amit egy-egy veszteség elindít bennünk. Mert ha elfojtjuk az érzéseinket, annak nyoma marad. Talán nem is gondolnánk, hogy egy feldolgozatlan veszteség milyen sok mindenre rányomhatja az életünkben a bélyegét. Hatással lehet fizikai, lelki egészségünkre, teljesítőképességünkre, viselkedésünkre és ezen keresztül kapcsolatainkra is egyaránt.
Nagyon fontos, hogy a gyászolónak legyen az életében olyan tér – akár a családi, akár a baráti körén belül, vagy egy gyászfeldolgozást támogató csoportban –, ahol szabadon kimondhatja és megélheti a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, gondolatait – elfogadásban, megértésben, ítélkezés mentesen, egy sorstárs közösségben.
A veszteségek legtöbbször valamire megpróbálnak tanítani is minket, és magukban hordozzák a személyes fejlődés lehetőségét is. Gyakran segítenek tisztázni az értékeinket, és rávilágítanak arra, mi is az igazán fontos az életünkben. Egyúttal számtalan kérdéssel is szembesítenek: Ki vagyok én a veszteségem után? Merre tart az életem? Hogyan tovább? Hogyan tudom megteremteni a saját magam biztonságát ebben az új, megváltozott élethelyzetben?
Yalom úgy fogalmaz, hogy azért kell foglalkoznunk a halállal, hogy meg tudjon változni az élethez való viszonyunk. Legfőbb üzenete az, hogy míg a halál ugyan fizikailag elpusztít, a halál tudata megment. Mégpedig azért, mert segíthet rádöbbenni saját létezésünk értelmére, jelentőségére, felelősségünkre, és mindez személyes növekedést eredményezhet életünkben (Yalom, 2017).
A gyász akkor tekinthető feldolgozottnak, amikor a gyászoló képes elfogadni az új élethelyzetet, újradefiniálni önmagát, és lelkiismeret-furdalás nélkül a jövő felé fordulni. Ilyenkor már nem a veszteség hiánya határozza meg a mindennapokat, hanem megjelenik a tervezés és az előretekintés képessége is (Kast, 2002).
Felhasznált irodalom:
Kast, V. (2002). A gyász: egy lelki folyamat stádiumai és esélyei. Park Könyvkiadó.
Yalom, I. D. (2017). Egzisztenciális pszichoterápia. Park Könyvkiadó.
Yalom, I. D., & Yalom, M. (2021). Halálról és életről. Park Könyvkiadó.