Amikor a Mérgező kapcsolatok előadást tartom, gyakran merül fel motivációként, hogy azért jön el valaki, megbizonyosodjon arról, a másik biztos nárcisztikus, esetleg valami egyéb dolog miatt tuti, hogy vele van a baj. Ez egyrészt lehetetlen, távolról nem lehet és nem is etikus következtetni bármilyen patológiára, másrészt nem célravezető. Sokan ilyenkor azt gondolják, ha majd jól megmondják a másiknak, hogy vele x probléma van, attól minden jobb lesz. Persze nemhogy ettől a kapcsolat nem lesz jobb, de gondoljunk bele abba, vajon mennyire segítünk valakit hozzá ahhoz a nagyon érzékeny folyamathoz, hogy elinduljon a változás kijózanító útján, ha a személyiségét egy az egyben hibásnak minősítjük, vagy valamilyen levakarhatatlan címkével illetjük.
És ugyanez a tendencia fejeződik ki az érdeklődésünkben is, imádjuk azokat a posztokat és cikkeket, amik leveszik a vállunkról a felelősséget.
Ez bizonyos esetekben elkerülhetetlen. Soha nem lehetünk felelősek azért, hogy minket bármilyen módon bántalmaztak, hogy hogyan bántak velünk a szüleink, vagy valamilyen trauma, például valaki elvesztése miatt. Ezekben a helyzetekben valóban kruciális feloldozni a másikat a tévesen vállalt bűntudat érzése alól, hiszen még ha gondoljuk is, hogy bizonyos tényezőkkel hozzájárultunk valamihez, a másiknak mindig megvolt a szabadsága, hogy ezekre ne az adott módon reagáljon, és a legtöbb esemény rengeteg faktor összejátékából alakul azzá, ami. Épp ezért fontos megértenünk, hogy joggal lehetünk dühösek, és soha nem igaz az, hogy ezeket megérdemeltük volna.
A legtöbb helyzet, ami a mindennapokban szenvedést vagy fejtörést okoz nekünk azonban nem ilyen fekete-fehér, és felnőttként is gyakran mutogatunk kifelé, nyugtatjuk magunkat különböző elméletekkel és ismerőseink szavaival, hogy elkerülhessük a szembesülést azzal: igenis van, amikor mi vagyunk „mérgezők”, amikor azon részeink uralják a viselkedésünket, melyek képesek teljesen szabotálni a számunkra fontos dolgokat.
Persze valószínű, hogy ezen diszfunkcionális attitűdjeink is okkal alakultak ki, és nagyon szomorú, hogy nem elégülhetett ki minden igényünk, hogy nem kaptunk olyan figyelmet, szeretetet. De felnőttként két dolgot csinálhatunk: vagy ülünk az önsajnálatban és tehetetlenségben, vagy ezen érzések megengedése mellett elkezdünk új utakat is keresni.
Hiszen létezhet egymás mellett az, hogy elismerem az érzéseimet és a traumáim súlyát, és az, hogy a jelenemért és jövőmért már felelősséget vállalok.
Gyászolhatom a kisgyerekként be nem töltött igényeimet, miközben felnőttként már dolgozhatok azon, hogy akár szakember(ek) segítségével megtanuljak újragondoskodni erről a bennem élő kicsiről, hogy innentől valami más legyen. Mert azok az évek elmentek, és ez pótolhatatlan. De az már egy választás, hogy most keresek-e egy megtartó közeget és segítséget.
Sajnos senki más nem fogja ezt a feladatot felvállalni helyettünk, nincs olyan ember, aki odajön majd a lakásunkba, és elvarázsolja az addigi űrt, és nincs olyan elmélet, ami kívülálló okokat keresve tartós megnyugvást adhatna. Az indíttatásnak belülről kell jönnie, és az önismeret, a múlttal való szembenézés egy rögös út, ahol nem lineáris a fejlődés. Vannak gödrök, amikor úgy érezzük, hogy ledőlt minden, amit eddig felépítettünk. Van, amikor magunkra sem ismerünk, és a régi démonok újra a fülünkbe suttogva nyomasztanak minket, mint sok-sok évvel azelőtt. Ilyenkor egyszerűbbnek tűnhet 5 perces csodamódszerekre támaszkodni, vagy áltatni magunkat. Pedig a mélységek nem jelentik azt, hogy bármi elveszett volna, csak mint a Holdnak, nekünk sem mindig ugyanazon oldalunk van éppen szem előtt.
Tehát értem, hogy mennyivel nehezebb ez, mint mások mögé bújni. De a felelősség vállalásával, önmagunk előtérbe helyezésével lehetőségünk nyílik felismerni azt is, hogy mekkora hatással vagyunk az életünkre. Közel sem mindenre kiterjedő, de elképesztő hatással. A kommunikációnkkal, a kezdeményezéssel, a tetteinkkel, az apró gesztusokkal. A választással, hogy hol meddig maradunk. A gyógyulásunkba, mentális jóllétünkbe fektetett energiával. A határaink meghúzásával, és azzal, hogy már tisztán látunk, és a külső világ így nem arctalan eszköz a fájdalmaink ismétlésére, hanem lehetőségek tárháza a teljességünk megélésére.