Ahogy közeledik az év vége, valami különös, már-már automatikus feszültség telepszik ránk. Mintha láthatatlanul is ott lebegne a fejünk felett a gondolat: „Úristen, mennyi mindent kell még megcsinálnom!” A modern ember számára ez a mondat talán ismerősebben cseng, mint maga a karácsonyi csengettyűszó.
Bár elsőre azt gondolnánk, hogy ez főként a nőket érinti, ma már egyre inkább látjuk: a férfiak is ugyanúgy kiveszik a részüket ebből az év végi hajszából. A karácsony már nem csak a várakozást, a meghittséget és a lelassulást jelenti, hanem egy hosszú, olykor kimerítő feladatlistát: ajándékok, menük, programok, dekorációk, bevásárlások, és persze a végtelen kérdés: „elég lesz-e?”.
A tökéletesség illúziója – amit megveszünk, hogy betöltsünk valami egészen mást.
Ma már elképesztő összegeket költünk olyan tárgyakra, amikről talán mi magunk is érezzük: túlzás, felesleges, és valahogy mégis elhisszük, hogy szükségünk van rájuk.
A tökéletes dekoráció egy ígéret is: ha minden tökéletes lesz – a fa, a sütemények, a teríték –, akkor majd mi is azok leszünk. Majd akkor sikerül megélni azt a melegséget, amit gyerekként annyira természetesnek vettünk.
Csakhogy a meghittség nem az alátét csillogó mintázatában lakik. Nem a tökéletesen passzoló díszekben. És nem a „Black Friday napokban”. A meghittség hiányát pedig a legkönnyebben tárgyakkal lehet árusítani.
Orson Welles legendás filmje, az Aranypolgár egy egész kultúra egyik sarokköve lett. A film kulcsa egyetlen szó: rózsabimbó. A főhős, aki gazdag, befolyásos és minden földi sikert elért, halála előtt mégis csak ezt ismételgeti. A gyerekkor egyetlen, tiszta emlékét – azt, amit a felnőttkor rohama elsöpört.
Valahogy mi is ezt keressük karácsonykor. Nem a tárgyakat, hanem az érzést. Azt a biztonságot, lassúságot, odafigyelést, amit gyerekként magától értetődőnek éltünk meg.
Csakhogy az a világ eltűnt. A tűz körül összegyűlő család, a meséket újramesélő nagyszülők, a csendes téli esték ritmusát ma már a folyamatos ingeráradat váltotta fel.
A modern technika eltörölte a lassú, együtt töltött idők korszakát. De nem feltétlenül kell ellenségként tekinteni rá. Mert ha okosan használjuk, épp hogy felszabadít bennünket: nem kell órákig gyalogolni a boltba, sem kézzel dagasztani mindent, és jó esetben nem kell aggódnunk az alapvető élelmiszerek beszerzése miatt sem.
A kérdés inkább az: mit kezdünk az így felszabadult idővel?
– Tovább rohanunk?
– Vagy leülünk egymás mellé és kapcsolódunk?
Meghittség ott születik, ahol figyelem van. Jelenlét. Odaadás. És ezekhez nem kell tökéletes habcsók vagy színkódolt szalvéta.
Gyakran halljuk: „Mi nem engedhettünk meg magunknak ilyet, de majd a gyerekeinknek megadjuk.” Csakhogy az ő gyerekkoruk sem a tárgyakból fog összeállni, hanem ezekből:
– abból, hogy lehalkítottuk a telefont,
– hogy délután társasoztunk,
– hogy a konyhában együtt nevettünk,
– hogy volt időnk egymásra,
– hogy ott voltunk — igazán.
A karácsony nem a húsleves vagy a süti íze miatt volt különleges. Hanem a mozdulatok, az illatok, a hangszín, a gesztusok miatt. A jelenlévő felnőttek miatt. És ezek azok a dolgok, amelyekből generációk épülnek.
Ha mi továbbadjuk ezt — akár új formában —, akkor halhatatlanná tesszük mindazt, amit a saját nagyszüleinktől kaptunk.
Talán az év vége pont ezért olyan nehéz: egész évben rohanunk, de soha nem állunk meg feldolgozni mindazt, ami velünk történik. Az ingerek mennyisége túl nagy, az időnk túl kevés, a figyelmünk szétszórt.
Év végén ez fokozottan látszik. Tele vagyunk programokkal, elvárásokkal, listákkal, miközben a lelkünk valami egészen másra vágyik: csendre, lassúságra, kapcsolódásra.
A kérdés talán csak annyi:
Engedjük-e magunknak?
Mert ha igen, akkor talán vissza tudjuk csempészni a meghittséget – nem úgy, ahogy régen volt, hanem úgy, ahogy ma lehetséges. A saját történeteinkkel, a saját gesztusainkkal, a saját jelenlétünkkel. És ez bőven elég. Sőt: talán éppen ez a lényeg.