A görög mitológiában Zeusz – a főisten –leküldte Pandórát, a gyönyörű halandó nőt, egy szelencével a kezében, hogy megbüntesse az embereket. A dobozka kinyitásával Pandora elárasztotta a világot mindenféle szörnyűséggel, halállal, öregedéssel, rosszindulattal. Egyetlen érzést hagyott benn, a reményt. Végül Pandora másodszor is kinyitotta szelencéjét, és kiszabadította a reményt, ami erőt adott az embereknek, hogy megküzdjenek a nehézségekkel. De vajon valóban jó a remény?
Mi történik, ha akkor is benne tart minket egy helyzetben, amikor azt le kellene zárni?
Ilyen lehet például egy számunkra káros kapcsolat. De honnan tudhatjuk, hogy mérgező kapcsolatban vagyunk benne? Mik lehetnek az árulkodó jelek?
Az egyik legszembetűnőbb jellemzője a mérgező kapcsolatnak a versengő dinamika. Ha az egyik félben megjelenik a nem vagyok elég jó hiedelem, amire a másik rákapcsolódik, és felerősíti, akkor a végletekig meghatározhatja a kapcsolati dinamikát az alá-fölérendeltség. Ha a másik folyamatosan arra a már bennem lévő negatív gondolatra erősít rá, hogy én nem vagyok elég jó, akkor ezzel párhuzamosan átadom a másik félnek a kontrollt, akceptálom a viselkedését, és feladom a saját autonómiámat. Nem egyenrangú félként működünk többé a kapcsolatban, mely egy olyan negatív kört von maga után, amiből nagyon nehéz kilépni. Reménykedünk a végsőkig, hátha megváltozik a másik, sokszor bagatellizálunk, félreismeréseket kreálunk, mint most nehéz napja volt, stresszes, azért beszél így, megérdemlem azt, amit kaptam.
Az első lépés a felismerés, hogy az, amiben vagyok, valójában nem kielégítő számomra, és
nem épít, hanem lehúz.
Egy egészségesen működő kapcsolatban a felek nagyjából ugyanannyit raknak bele a „szeretet edényébe”, ahonnan ki lehet venni az érzelmi feltöltődéshez szükséges energiát. Egy mérgező kapcsolatot javarészt az egyoldalúság jellemzi, az egyik fél mindig jóval több erőfeszítést pakol a kapcsolatba, hogy a másiknak jó legyen, kialakítva ezzel a segítő/megmentő játszmáját, mely az énhatárok elmosódásával jár. Hiányzik tehát a kölcsönösség, a tisztelet, az őszinteség és a bizalom.
A kezdeti izgalmas első fokú játszma (flörtölés, ismerkedés kezdete) során nagy érzelmeket lehet átélni, erős vonzalmat, szoros szimbiotikus együttléteket, feloldódunk a másikban. Sokszor úgy érezhetjük, hogy a gondolatainkat olvassa le a másik fél, megtaláltuk a lelkitársunkat. Viszont ha ezt nem követi az egészséges szétválás, az énhatárok védésével, a felek egymáshoz való tiszteletteli viszonyának felállításával, melynek természetes hozadéka a viták és konfliktusok lejátszása, akkor gyanús, hogy valami másban ragadtunk. Ha intim-közeli, őszinte – kapcsolatot szeretnénk kialakítani a másikkal, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy nem azzal teszünk jót magunknak és a másik félnek, hogy mindig feladjuk saját autonóm vágyainkat, és mindig a másik félnek engedünk, hanem ha merjük vállalni érzéseinket, gondolatainkat, céljainkat a kapcsolat keretein belül.
Ha ez nem történik meg, mindig a másik dönt, érzelmi zsarolással, manipulációval mindig eléri céljait, akkor a véget nem érő játszmák fogják meghatározni a kapcsolat működését, amit egyre több erőfeszítésbe kerül fenntartani, és úgy érezhetjük, hogy állandóan harcolnunk kell a másikkal, ha merünk. Mivel a játszmák fokozódnak, a kezdeti magas intenzitású és feszültségű viszony ugyanúgy robban, de már nem a szexuális együttlétek formájában, hanem gyakran érzelmi-verbális és fizikai bántalmazás formájában. Ezzel párhuzamosan a másik fél elkezd félni: nem mer elmondani dolgokat, mert azok úgysem fontosak, nem meri kifejezni az érzelmeit és gondolatait, mert azok nem valódiak, csak hiszti, nem meri elmondani, hogy kivel, hol, miről beszélget. Ezt a másik megérzi, és mint az Üldöző a játszmaképletben, elkezdi túlkontrollálni a másik fél működését, és mindent monitorozni akar.
Azért is olyan nehéz kilépni egy mérgező kapcsolatból, mert sokszor nem tudatosan lépünk bele: azokat a korábban megtanult sémákat és korábban átélt érzelmeket játsszuk újra, melyeket gyermekkorunkban láttunk és tanultunk, vagy akár generációk során jellemezték a családi működést. Ennek felismerése és a negatív kör megszakítása komoly önismereti munkát igényel. Viszont a szabadságnak ára van. A remény tehát nem egyértelműen jó, ha nem okoz számunkra örömöt és boldogságot, akkor lehet, hogy jobban meg kell vizsgálnunk.