Egy maximalistákkal teli társadalomban sokan szégyenszemre elbújnak, mert úgy érzik, hogy elmaradnak egy ilyen lehetetlen mércétől. Brené Brown pszichológus és kutató A tökéletlenség ajándéka c. könyvében részletesen foglalkozik ezzel a túlságosan is gyakori jelenséggel, miszerint a tökéletlenséget az elégtelenség jeleként értelmezzük, pedig a sebezhetőség ezen területei nem kudarcok, hanem csodálatos lehetőségek arra, hogy bátorságot mutassunk, valódi együttérzést gyakoroljunk, és kapcsolatot teremtsünk önmagunkkal és másokkal.
- Az önismeret az önelfogadással párosulva teszi lehetővé a személyes átalakulást.
Az önismeret létfontosságú a fejlődésünkhöz, de önmagunk szeretete ebben a folyamatban még fontosabb. Az elfogadás nemcsak önmagunk számára elengedhetetlen, hanem azok számára is, akikhez a legközelebb állunk. Nem tudunk olyat adni, amivel mi magunk nem rendelkezünk. Az emberek az életközépi szorongás időszakát gyakran „válságnak” nevezik, de ez inkább a kibontakozás lehetőségének időszaka lehet. Ebben az időszakban (vagy bármelyik másikban, mint például költözés, házasság, válás, gyermekvállalás, új munkahely keresése, egy nem kielégítő munkahelyen való stagnálás, gyász átélése) megtapasztalt veszteségek és átmenetekkel teli időszakok a legnagyobb rejtett lehetőségek. Az, hogy megmutassuk másoknak, kik vagyunk valójában, természetesen időbe telik, és mély kihívást jelentő, néha fájdalmas, de végül gazdagító lélekmunka, amely elvezet ahhoz a szívvel-lélekkel teli élethez, amelyre mindannyian vágyunk.
- Amikor nem hiszünk a saját értékességünkben, akkor kétségbeesetten kapkodunk más dolgok és emberek után, hogy kompenzáljuk.
Az emberek értéktudatukat nagyon sokszor feltétel(ek)hez kötik: „Ha megszerzem a diplomámat, akkor már érni fogok valamit.” „Ha le tudok fogyni ötven kilót, akkor leszek értékes.” „Ha büszkévé teszem a családomat, méltó leszek.” Ezek a ha/amikor kijelentések elzárnak bennünket a szabadságtól és az örömtől, mert mindig sikerül új önkényes mércéket találnunk, amelyeket megcélozhatunk, miután elértük a korábbi mércéket. A legalapvetőbb probléma az, hogy ezzel elutasítjuk az életünk azon részeit, amelyek nem tetszenek nekünk, amelyek nem illeszkednek ahhoz a személyhez, akinek szerintünk lennünk kellene, és emiatt hiányérzetet érzünk, és szinte bármit megteszünk, hogy kitöltsük ezt a tátongó űrt a lelkünkben. Emberek vagyunk, teljesítünk a munkahelyünkön, a családunkban és megpróbálunk mindent tökéletesen csinálni, azonban az élet egyik legnagyobb kihívása nem a tökéletesség elérése, hanem hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Itt és most! Nem egy jövőbeli, diplomás és ötven kilóval könnyebb változatunkat, hanem az „énünket” ebben a pillanatban. Minden csodálatos tulajdonságunkkal és hiányosságunkkal együtt.
- Másokat csak annyira tudunk szeretni, amennyire magunkat szeretjük.
Ahhoz, hogy másokat szeressünk, hogy megmutassuk az embereknek, kik vagyunk, az erősségeinkkel és a tökéletlenségeinkkel együtt bátorságra van szükségünk, Ha tehát nem tudjuk elfogadni önmagunkat, akkor nehezen fogjuk tudni megmutatni ezeket a tökéletlen részeinket másoknak is. Tökéletesen teljesíthetünk az élet bármely területén, de nem fogjuk megteremteni azt az érzelmi, spirituális kapcsolatot, amely csak akkor tud növekedni, ha igazán megismernek bennünket az emberek. Nem tudjuk megtapasztalni a hovatartozás érzését, ha nem azért szeretnek minket, akik valójában vagyunk. Teljesen mást fognak szeretni: a homlokzatot, amit eléjük állítottunk.
- A maximalista szégyenben él – az „elég jó” viszont szabadon
A tökéletességre törekvők (perfekcionisták) állandóan a saját belső bíróságuk elé állítják önmagukat, és az ítélet elkerülhetetlenül úgy hangzik, hogy „bűnös, mert nem elég jó”, ami mindenféle probléma gyökere lehet. Például depresszió (dühös vagy magadra az elégtelenséged miatt); függőség (nem találtál egészséges megoldást arra, hogy szembenézz a szégyennel); és szorongás (annyi minden elromolhat, ha az értékérzeted olyan dolgokon alapul, amelyeket nem tudsz befolyásolni, mint például mások megítélése rólad). Fontos azonban megkülönböztetni a tökéletességre való törekvést a kiválóságra való törekvéstől és az önfejlesztéstől. A teljesítményre és a fejlődésre való törekvés egészséges ösztönzés, de a tökéletességre való törekvés ezeket a csodálat elnyerésének taktikájává változtatja. A perfekcionisták másoktól függenek az értékérzetük miatt, ahelyett, hogy saját eredendő értéküket megélnék, hogy ők elég jók.
Az önmagunkkal szembeni kedvesség építőbb, mint az önostorozás. Az önmagunkkal való szelíd és türelmes bánásmód könnyebbé válik, ha emlékszünk arra, hogy a gyarlóság és a sebezhetőség is az emberi tapasztalat része.
A téma kapcsán szeretettel ajánlom:
Brené Brown: A tökéletlenség ajándéka c. könyvét