Nemcsak hangszínt, járást, a szemünk színét örököljük felmenőinktől, hanem egész sorsokat adunk tovább, különösen olyan érzéseket, gondolatokat, amik elviselhetetlenekké váltak, nehézzé, amiktől meg akartunk szabadulni. A pszichológiában ezt gyakran hot potato-nak is nevezik: forró krumplinak, amit nehéz megfogni, égeti a kezünket, ezért gyorsan meg akarunk szabadulni tőle, és átadjuk az utódnak. Majd ő kezd vele valamit. De vajon tényleg a fiúnak kell szenvednie az apa bűnei miatt? A lány cipelje tovább a generációk által termelt nehéz női sorsot? Hol tudjuk ezt megállítani?
Mi áll a te sorskönyvedben?
Eric Berne használta a pszichológiában a sorskönyv fogalmat. Olyan működésnek tekintette, melyben az egyén egy előre megírt terv, minta szerint működteti az életét, és vajmi kevés autonómiája van a döntéshozatalok során. Mindig ismerős helyzetekbe kerül, mindig ugyanazokat a konfliktusokat játssza el, és mindig ugyanolyan típusú embereket vonz be az életében.
Ismerős mondatnak hangozhat, hogy: hát én vonzom az ilyen embereket. Ez a sors keze volt!
De miként alakul ki a sorskönyv? A gyerek 3-5 éves korában megírja a saját sorskönyvét, azokból a nem verbális szülői üzenetekből, melyek egészen fogantatásától kezdve felé érkeznek: az anya érzései, elvárásai a terhesség alatt, az apa félelmei, a család reakciói a nemére. Mindazon érzések, gondolatok, melyek körülvették élete első három évében, érzelmi emléknyomokként rögzültek benne. Nem kell kimondani egy anyának azt, amikor csalódott, hogy sírós babája van, hogy kétségbeesett, mert nem tudja megnyugtatni. Hogy nehéz számára odalépni és megölelni a hisztiző totyogóját.
Ezeket a szülői üzeneteket úgy fordítja le a gyerek, hogy
valamilyennek lennem kell, valamit cselekednem kell ahhoz, hogy elfogadjanak,
hogy OKÉnak lássam magam.
Az apa, aki nem lányt akart, a nagyapa, akihez, ha belépünk csöndben kell ülni az asztalnál, a nagymama, aki nem engedi a hangos játékot. A belső vágy, hogy ugye jó gyerek lesz, hogy majd jól fog viselkedni, hogy nem lesz más, nem lesz problémás.
Szülőként újra találkozunk saját elakadásainkkal
A csalódottság és szégyen, amikor megdobja a másikat homokkal, a düh, hogy nem akar eljönni a játszóról. Olyan erősen és olyan mélyről képesek feltörni ezek az érzelmek, melyek egy pillanat alatt elöntik az embert, hogy sokszor képtelenség gátat szabni nekik, és erővel, kiabálással, fenyegetőzéssel és ütéssel adjuk ki magunkból. Hiába fogadja meg az újdonsült szülő, hogy majd ő máshogy fogja csinálni, hogy ő majd ott lesz a gyerekeinek, ő tanult a hibákból. Bár az ő szülei nem voltak ott, nem játszottak vele, majd most máshogy lesz. Azon kapja magát egy fáradt nap után, hogy csak ül a kanapén, és nyomogatja a telefonját. Egy idő után már akkor is, amikor nem fáradt. Csak ne kelljen leülni és újra legózni.
Szülőként újrajátsszuk a saját gyerekkorunkat, olyan érzésekkel és gondolatokkal találjuk szembe magunkat, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Mert ezek sohasem az elérhető, tudatos szinten találhatók, hanem sokkal mélyebben. A gyerek ugyanis idővel felnő, leszakad a szüleiről, és új ingerek érik: a kisebb – nagyobb, óvodai és iskolai közösségeken keresztül találkozik a társadalom elvárásaival, amik szintén nem kíméletesebbek. Az alapvetően teljesítményre épülő világunkban akkor érünk valamit, ha jól teljesítünk: sokat dolgozunk, sok pénzt keresünk. Az anyagi javak felhalmozásával keressük a boldogság morzsáit, csak azt felejtettük el, hogy a boldogság illékony: a pillanatot nem lehet tárgyakkal pótolni.
Ez a Felnőtt, aki már egyre több nyomással találja szemben magát, elkezdi újra érezni, újra megélni a benne lévő Gyermeken keresztül a saját szülei félelmeit, szorongásait, kudarcait. S mindezek olyan belső korlátokká válnak, melyeket lehetetlennek tűnik lerombolni. Mintha lenne egy belső hang, ami nem engedi, hogy szabadok, önfeledtek, bátrak, sikeresek, függetlenek legyünk.
Ma már dönthetünk másképp
A belső szabad gyermek a pillanatnak él, nagyokat kacag, örömmel játszik. Felnőttként már lehetőségem van megszólítani ezt a gyermeket, magamhoz ölelni, és teret adni neki. A bennem lévő Szülőnek ez persze nem tetszik, hiszen olyan, mintha figyelmen kívül hagynánk a működését, de ne hallgassunk rá. A Felnőtt képes dönteni, ő képes a jelen helyzetre megfelelően reagálni, kiválasztani a legmegfelelőbb opciót. Viselkedhetek úgy, mint a szüleim, kezelhetem én is indulattal a konfliktusokat, kereshetek magamnak olyan párt, mint az apám, ha én ezzel tisztában vagyok, és így döntök. De ha nem, ha úgy érzem, hogy sodródom, hogy nem én irányítom az életemet, akkor megszólalt bennem az a Szülői hang, aki a múltban rápakolta a Gyermekre a saját problémáit. Állítsuk meg, és írjuk át ezt a sorskönyvet, ezt a mintát: az itt és mostban: a bennem lévő Gyermek képes erre, a Felnőtt segítségével.
Lássuk meg azt, hogy már sokkal több lehetőségünk van a döntésre, mint ötéves gyerekként, hogy Felnőttként dönteni azt jelenti, hogy szabad vagyok, hogy lehetek más, bármilyen, akármilyen. Hogy a félelem az újtól jó, azt jelenti, hogy legyek óvatos, de ne engedjem meg neki, hogy lefagyjak, és egy helyben toporogjak. Hogy megbocsáthatok a szüleimnek a fájdalmakért, amiket okoztak, hogy megbocsáthatok magamnak, amiért bántottam másokat. Minden tudás bennem van, évszázadok alatt termelt jó és rossz, félelmek és bátorság, kegyetlenség és szenvedély. Én dönthetem el, hogy melyik utat választom.
Tanulnál még arról, hogyan törheted meg mintáidat? Várunk április 15-én Mintatörés című előadásunkon!
Filmajánló: BezzegSzülők
Jean Illsley Clarke: Felnövekedni újra