Egy párkapcsolatban ritkán vagyunk valóban csak ketten. Velünk vannak gyerekkori tapasztalataink, kötődési mintáink, és sokszor szüleink, családunk „láthatatlan” jelenléte is. Párterápiákon gyakran szoktuk mondani, amikor egy pár leül velünk szembe a kanapéra, hogy annak ellenére, hogy fizikailag ők csak ketten érkeztek, valójában sokszor hatan-heten is jelen vannak az alkalmakon, hiszen mindenki magával hozza saját családi rendszerét, transzgenerációs mintáit is.
Mindez a láthatatlan jelenlét sokszor egészen konkrét formát ölt a párterápiás alkalmakon. Például amikor egy fiatal pár arról vitázik, hogyan rendezzék be a nappalit, és az egyik fél azzal érvel, hogy „Anyám szerint a sarokkanapé praktikusabb.”, mire a másik pedig felsóhajt: „Miért kell anyáddal együtt berendeznünk a lakásunkat?” Máris megjelent a döntési dinamikában egy harmadik szempont – az anya véleménye –, ami sokszor elég lehet ahhoz, hogy feszültség keletkezzen egy ilyen egyszerű kis helyzetből is, mint a nappali berendezése. Az egyik fél ebben a helyzetben azt élheti meg, hogy miért „nem velem beszéled meg, hanem anyáddal”, a másik pedig azon őrlődik magában, hogy hogyan is lehet egyszerre jó gyerek és jó társ? Ez hatalmas belső lojalitás konfliktushoz vezethet, hiszen ez a két szerep egyszerre nem teljesíthető.
Mindezen dinamika hátterében gyakran generációkon át öröklődő minták húzódnak. Ha egy anya mindig is jelen volt gyermeke döntéseinél, nagy eséllyel ő maga sem tudja könnyen elengedni felnőtt gyerekét. Így ismétlődnek újra és újra azok a sémák, amelyeket ő is megtapasztalt gyerekként a saját szüleitől. Ehhez kapcsolódnak aztán még azok a kötődési mintázatok is, miszerint aki gyerekként nem élte meg a feltétel nélküli szeretetet és biztonságot, felnőttként nehezebben válik le szüleiről. Kapaszkodik beléjük, miközben a párja úgy érzi, hogy ő mindig is csak másodhegedűs marad.
Az ilyen szoros anya-gyerek kapcsolatokban gyakran jelenik meg az infantilizáció jelensége is, ami azt jelenti, hogy a szülő felnőtt gyerekét gyermekként kezeli, beleszól életébe, irányítja, és a széltől is óvja őt. A felnőtt pedig – sokszor tudattalanul – visszacsúszik, és így benne ragad a gyermeki szerepben. Ez a dinamika a párkapcsolatban egyfajta egyenlőtlenséget és sokszor alá-fölérendeltséget teremt, megszünteti a felnőtt-felnőtt kommunikációt, amely nélkül nincs valódi intimitás és közelség.
Az intimitás nemcsak a szexualitást jelenti, hanem azt a bizalmat és bensőséges kapcsolódást is, amikor azt élhetjük meg, hogy a társunk minket választ, mellettünk áll, nekünk ad elsőbbséget és nem a szüleinek. Ha azonban a partner érzelmileg még mindig elsősorban a szülőhöz kötődik, a másik fél joggal érezheti úgy, hogy nincs helye a társa életében, mert azt a helyet valaki más, sok esetben az anya foglalja el. Ez lassan távolságot is teremt a pár tagjai között, csökkenti a vágyat és a szexuális közelséget is. Nehéz szenvedélyt megélni valakivel, akinek az anyja „még mindig ott áll a hálószoba ajtajában, vagy netalántán bebújt a hitvesi ágyba is”.
Fontos látni azt is, hogy az anyós (vagy após) sokszor veszteségként éli meg, ha gyermeke párkapcsolatba lép. Úgy érzi, mintha a meny vagy a vő „elvenné” tőle a gyerekét. Ez sokszor tudatalatti haragot, versengést szülhet a szülő(k)ben és ott lappanghat a kérdés, hogy vajon „Ki áll közelebb a fiamhoz/lányomhoz? Én vagy a társa?”
A felnőtté válás része, hogy a párkapcsolat legyen az elsődleges szövetség. Ez nem a szülők elhagyását, hanem a lojalitás átalakítását jelenti. Többek között ez arról szól, hogy szeretem és tisztelem a szüleimet, de döntéseimben már a párommal alkotok egységet.
Ennek az egységnek a kialakítása sokszor erős határok meghúzásával tud megvalósulni. Azonban határt húzni sokszor nehéz feladat, mert ilyenkor gyakran szembetalálják magukat a pár tagjai a szülők érzelmi nyomásával és bűntudatkeltő gondolataival, érzelmi zsarolásaival: „Látom, én már nem is számítok nektek.” vagy „Mennyi áldozatot hoztam értetek, és most így háláljátok meg?”. Ezek nehéz mondatok, amelyek mélyre hatnak. Fontos azonban, hogy a pár ilyenkor egymás mellett maradjon, összezárjon, és miközben együttérzést mutat, kitartson közös döntései mellett.
A párterápia abban segíthet, hogy a párok felismerjék azt, hogy a szülők felé érzett lojalitást nem megszakítani kell, hanem átalakítani. Az egészséges lojalitásban helye van a szeretetnek és tiszteletnek, de az elsődleges kötődés a párkapcsolathoz tartozik már, nem a származási családhoz. A párterápia tudatosítja a transzgenerációs mintákat, segít egészséges határokat kialakítani, kezelni a szülői nyomást, és megteremteni azt a bensőséges, önálló teret, amelyben a kapcsolat valóban a pár két tagjáé lehet. Ez a folyamat nem könnyű, de hosszútávon a kapcsolat mélységét, intimitását és biztonságát erősíti.
Önreflektív kérdések:
- Milyen szerepet játszottak/játszanak szüleid a döntéseidben – gyerekként és most, felnőttként?
- Ismétled-e tudattalanul szüleid vagy nagyszüleid bármilyen párkapcsolati mintáját?
- Volt már olyan, hogy inkább szüleidhez fordultál tanácsért a párod helyett?
- A döntéseidben ki kap elsőbbséget: a párod vagy a szüleid?
- Hogyan érzed magad, amikor szüleid véleményét részesíted előnyben a pároddal szemben?
- Milyen határokat sikerült eddig meghúznod a szüleid és a párkapcsolatod között?
- Mitől félsz leginkább, ha nemet mondasz a szüleid beleszólásaira?
- Vajon a párod érzi-e, hogy ő az első az életedben?
- Hogyan fejezhetnéd ki jobban, hogy a kapcsolatotok a legfontosabb számodra a pároddal?
- Mikor érzed magad „gyerek” szerepben a párod mellett, és mikor tudsz felnőttként kapcsolódni hozzá?
Hogyan hat szüleid jelenléte a kapcsolatotok intimitására és bensőségességére?