Több évtizeddel ezelőtt még úgy gondoltuk, hogy a szülők szerepe a gyermek biológiai szükségletének kielégítése, hiszen emberként a gyermekek a többi fajhoz képest későn válnak képessé arra, hogy maguk számára gondoskodjanak ezekről. A pszichológiai kutatások során azonban hamar kiderült, hogy ez közel sem így van: a szülő elsődleges funkciója nem ez, a kötődés elsősorban nem ezért alakul ki, és sokkal nagyobb szerepe van a lelki biztonságnyújtásnak, mint előtte gondoltuk. Azok a gyermekek, akiket fizikailag tökéletesen ellátnak, de nem kapnak simogatást, érzelmi odafigyelést, rengeteg hátrányban részesülnek.
Jeffrey Young, a sématerápia megalkotója arra mutatott rá, hogy a visszatérő, tartós és intenzív negatív érzelmi állapotokat okozó, életünket uraló sémák kialakulásának hátterében elsősorban a gyermekkorban betöltetlen szükségletek állnak. Ezekből ötöt azonosított, amely mindenkiben megvan, de eltérő, hogy kiben melyik mennyire erős, így leginkább a szülő megfelelő ráhangolódása számít ezekre, és természetesen azok a traumák is befolyásolhatnak, melyek rajtunk kívülálló okok miatt történtek.
- Biztonságos kötődés (biztonságra, stabilitásra, gondoskodásra és elfogadásra való igény)
Biztonságos kötődés akkor tud kialakulni, ha a szülő megfelelő érzékenységgel tud reflektálni és reagálni a gyermek belső állapotaira. Mindebben hatalmas szerepet játszik az anya megtartó szerepe, ahol a negatív érzelmeket is képes befogadni, és azokat átdolgozva, már befogadható formában visszatükrözni a gyermek számára. Ha biztonságosan kötődöm, akkor egy olyan belső modellem alakul ki, amely azt sugallja számomra, hogy a másikra stabilan számíthatok, kötődni jó dolog, ugyanakkor megvan a szabadságom is arra, hogy ebből a bázisból kiindulva, időnként visszatérve tartalékért felfedezzem a világot. Így azoknál, akiknél az anya, elsődleges gondozó valamiért nem stabilan elérhető – akár konkrét szeparáció történik, akár például valamely problémákkal küszködik tartósan, amely miatt érzelmileg nem tud stabilitást adni, kiszámíthatatlan a reakciója – a „túlélés” érdekében egy olyan minta alakul ki, amely azt sugallhatja, hogy jobb, ha nem is számítok másokra, és megoldok mindent egyedül magam, vagy mindig a másik mellett kell lennem, és le kell mondanom a saját igényeimről a kapcsolat érdekében. - Autonómia, kompetencia és én-azonosság érzése
A túlféltő, vagy túlságosan korlátozó szülők mellett gyakran sérülést szenved az autonómia és én-azonosság érzés igénye. A szülő látszólag csupa jóindulatból (rengetegszer persze saját szorongásaiból) kiindulva elintéz mindent a gyermek számára, megoldja helyette a dolgokat, még tizenévesen sem meri elengedni boltba, vagy nem engedi barátkozni. Pedig az önbizalom, a kompetencia érzés csak úgy tud kialakulni, ha egyre nehezedő helyzetekben van lehetőségem megtapasztalni azt, hogy képes vagyok dolgokra. Ha képesek elengedni a kezem, és megadni azt a szabadságot, hogy van, amikor nem sikerülnek a dolgok. A modern időkre jellemző ún. helikopterszülőség pont ezt lehetetleníti el, és csinál a gyermekből szorongó, passzív, másikra utalt felnőttet.
A túlságos korlátozás szintén hasonló hatást érhet el a megmérettetések hiányában, ráadásul kellő tér nélkül a gyermek kevésbé képes felfedezni azt, hogy mely dolgok teszik őt személyesen boldoggá, miben jó ő.
- A jogos igények és érzelmek kifejezésének szabadsága
„Ne hisztizz!” „Túl sok vagy.” „Egy fiú nem sír.”
És ehhez hasonló mondatok, amelyek semmibe veszik, elhessegetik a másik érzelmeit, aktuális állapotát. Ez könnyedén egy hamis perszóna felvételéhez vezethet, melyben alkalmazkodva az elvárásokhoz, visszautasításra kerülnek a negatív, „nem elfogadott” érzelmek. „Nem is tudom, mire vágyok valójában” – hangzik sokszor a mondat azoktól, akiknek ezen szükséglete kielégítetlen volt, és ez könnyedén megágyazhat megalkuvó, mérgező helyzeteknek, és a bennük ragadásnak.
- Spontaneitás és játék
A gyermekkor ne kis-felnőttkor legyen!
A léleknek sokkal nagyobb szüksége van a kezdeti években a játékra, a szabadságra, a nevetésre és a „céltalanul” eltöltött időre, mint a szigorúan meghatározott menetrendre és a nyolcvanadik fejlesztésre. Tudom, sokszor úgy tűnhet, hogy már születéskor le van valaki maradva, mert a munkáltatók pályakezdőként is 6+ év munkatapasztalatot várnak el, és ebben a versengő világban úgy tűnhet, hogy azzal teszünk a legjobbat, ha teljesen betáblázzuk az időt. De ne felejtsük el, hogy a boldogság, a mentális egészség jóval fontosabb a külső sikerességnél!
Ez az igény akkor is sérülhet, ha a szülők instabilitása, bántalmazása, elfoglaltsága vagy korai elvesztése miatt a gyermek átveszi a szülő szerepét, parentifikálódik. Ilyenkor túlságosan hamar vállal magára életkorához nem illeszkedő feladatokat és felelősséget, melyben természetesen módon érezheti magát nem elégnek (hiszen nem is az ő dolga lenne!), de legjobb esetben is a saját igényei háttérbe szorulnak.
- Reális keretek és önkontroll
A nagyszüleink által gyakran alkalmazott tekintélyelvű neveléssel szemben sokan követik el azt a hibát, hogy teljesen az ellenkezőjét próbálják csinálni, és semmilyen keretet, szabályokat, elvárásokat nem állítanak fel a gyermek számára. A probléma az, hogy a gyermeknek fogalma sincs arról, hogy milyen a világ, vagy hogyan vezesse az életét, így ezen kapaszkodók hiányában teljesen összezavarodva, gyakran „rossz”, vagy önkárosító viselkedésekbe belefutva keresi a biztonságos talajt.
Az édesanya feladata nem az, hogy barátnő legyen! Ez sokkal inkább az ő saját igényéről szól, mintsem arról, hogy mi lenne jó az utódnak: ami pedig az, hogy érezze a másikról, hogy ő a nagy, akire számítani lehet, és lehet mellette kicsinek lenni, hogy nem kell befogadni olyan dolgokat, amik megterhelők számára. Ahogy az sem feladata, vagy nem tesz vele jót, ha mindent megengednek neki: a rugalmas, de tisztán definiált határok kiszámíthatóvá teszik a világot, megnyugvást adnak a rengeteg ingerben, és az enélkül felnövekedők gyakran képtelenek munkahelyi, párkapcsolati kereteket tartani, mert megszokták, hogy „nekik mindent lehet”, hogy a világ köréjük rendeződik.
Hivatkozások
Young, J. E. , Klosko, J. S., & Weishaar, M. E. (2003). Schema Therapy. A Practitioner’s Guide. New York, Guilford Press.