Az Üvöltő szelek legújabb feldolgozása, amelyet Emerald Fennell rendezett, egy sajátos, markánsan egyéni adaptáció lett. Sok ponton jelentősen eltér az eredeti regény cselekményétől, mégis olyan megrendítő, sokszor abszurdba hajló, szürreálisan groteszk képekben ragadja meg a mű esszenciáját, hogy ettől válik igazán különlegessé.
Fennell korábbi filmjei, mint a Saltburn vagy a Promising Young Woman már kijelölték azt az alkotói pályaívet, amelyet követni látszik. Egyedi hangon, következetesen és provokatívan szólal meg, és sajátos nézőpontból vizsgálja a nőiséget, a hatalmi viszonyokat, a vágy és a kiszolgáltatottság kérdéseit. Az Üvöltő szelek adaptáció ebbe a sorba illeszkedik, miközben merészebben nyúl az alapanyaghoz, mint azt talán sokan várnák.
Az eredeti regény – amelyet Emily Brontë írt – a romantika egy igazán intenzív szeletét mutatja be. Az érzelmek túlcsordulása, az elrontott élet, az elkésettség, a visszavonhatatlan döntések tragikuma hatja át. Heathcliff és Catherine története egy zord, hideg, esős, sáros angliai közegben bontakozik ki, amely maga is mintha lélegezne, szenvedne, gyászolna. A film ezt a kiindulópontot megtartja, de hangsúlyosabban helyezi előtérbe az emberi természet kettősségét.
Catherine figurája itt különösen hangsúlyos. Kissé elkényeztetett, királynői tartással mozgó lány, akit a súlyos alkohol- és játékfüggőséggel küzdő apja egyedül nevel. Emiatt alig jut figyelem a gyermekre; gyakorlatilag a nevelőnője formálja. Catherine így kevés valódi tapasztalatot szerez az emberi kapcsolatokról, a férfi és nő közötti dinamikáról, vagy akár arról, hogyan létezünk egymás mellett. Mélyen magányos karakter, aki látszólag uralja a teret, valójában azonban érzelmileg elhagyatott.
Ebben a különös világrendben jelenik meg a kocsmából hazahozott árva fiú, Heathcliff. Vad, szinte beszélni is alig tud, írni egyáltalán nem. Nyers és ösztönös. A filmben inkább áldozatként jelenik meg, mint fenyegető erőként. Míg a regény hangsúlyozza, hogy Heathcliff már gyermekként is sötét és indulatoktól fűtött figura, addig itt inkább Catherine játékszereként látjuk. Ez a szó el is hangzik: játékszer. A lány örül, hogy van társa, de egyúttal tárgyiasítja is a fiút, birtokolja, formálja, használja.
Kettejük kapcsolata már gyerekként rendkívül szoros. Egyszerre kiegészítik és rombolják egymást. Egyszerre tükrei és ellentétei a másiknak. Olyan erős érzelmi és lelki kötelék alakul ki közöttük, amely felnőttkorukig meghatározza őket. A film ennek a kapcsolatnak a mélységére és torzulásaira épít, arra a folyamatra, ahogyan a két jellem egymással párhuzamosan változik, és közben egymást is alakítja.
Ez az adaptáció tehát nem pusztán egy klasszikus romantikus történet újramesélése. Inkább egy érzelmi látomás arról, hogyan válhat a szerelem birtoklássá, a kötődés függőséggé, a vágy pedig pusztító erővé. Fennell filmje nem kényelmes, nem megnyugtató. Inkább felkavaró és zavarba ejtő. És éppen ettől hat olyan mélyen.
Amíg gyermekkorában Catherine egy domináns, uralkodó, tipikusan elkényeztetett „kis királynő” karakter, addig a fiatal Heathcliff kifejezetten túlalkalmazkodó, jámbor, szinte alárendelődő figura. Meg is fogalmazza, hogy egész életében meg fogja védeni és oltalmazni fogja a lányt. Ez az ígéret nem puszta gyermeki fellángolás: fiatalkorukig meghatározza a kapcsolatukat.
A pubertás és a fiatal felnőttkor határán a köztük lévő vonzalom egyre erőteljesebben kibontakozik. A test beszél, a tekintetek beszélnek, a közelség feszültsége szinte tapinthatóvá válik, de ők maguk nem beszélnek. Nem nevezik meg az érzéseiket. Nem vallanak. Nem kérdeznek.
Ennek oka nem pusztán szemérmesség. Sokkal inkább az, hogy nem tanulták meg, hogyan kell érzésekről beszélni. Nem láttak mintát rá. A környezetük érzelmileg sivár, elhanyagoló, függőségekkel és hallgatással terhelt közeg. A szeretet nem kimondott, hanem torz formákban jelenik meg: birtoklásban, dühben, elhagyásban. Így a bennük kavargó, elementáris erejű szerelem néma marad, és éppen ebben a némaságban válik végzetessé.
A film fájdalmas pontossággal mutat rá arra, hogy amikor az érzelmeknek nincs nyelve, amikor nincs kapaszkodó, amelyen keresztül kimondhatók lennének, akkor azok elfojtva, torzulva törnek felszínre. Catherine és Heathcliff nem azért hallgatnak, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert nincs eszközük rá. És ez a kimondatlanság lassan mindkettőjük sorsát meghatározza.
A cselekmény valódi fordulópontját – ahogyan a regényben, úgy a filmben is – a Linton család megjelenése jelenti. Lintonék egy másik világot képviselnek: rendet, vagyont, társadalmi rangot, tisztaságot, precizitást. Catherine számára ez a család a kiutat ígéri abból a nyomorból és érzelmi sivárságból, amelyben addig élt. Apja addigra teljesen eladósította a házat, a biztonság illúziója is szertefoszlott. A Lintonhoz való házasság tehát nem pusztán érzelmi döntés, hanem túlélési stratégia. Egy érdekházasság lehetősége.
Ez a szál érzékenyen rajzolja ki, milyen mozgástere lehetett egy nőnek a 18. század társadalmi keretei között. A választás látszólag szabad, valójában kényszerpálya. Catherine nem tudja – vagy nem meri – időben kimondani, megfogalmazni, akár csak körvonalazni is, mit érez Heathcliff iránt. A filmben mindehhez egy tragikus félreértés is társul: információk maradnak el, egy manipuláló társalkodónő tereli félre a helyzetet, és végül egyetlen elmulasztott pillanaton múlik, hogy a két fiatal nem ismeri meg egymás valódi érzéseit.
Catherine így férjhez megy Lintonhoz, aki kedves, finom, szerethető férfi, ám teljes ellentéte Heathcliffnek. A kapcsolatból hiányzik az a nyers, elementáris szenvedély, amely Catherine-t valóban élteti. A vágy, az érzelmi túlcsordulás, a kölcsönös vonzás nem teljesedik be. Ezt csak egy ideig lehet önmagunk előtt is elhallgatni. Öt év telik el viszonylagos jólétben, kényelemben, biztonságban. Catherine él ebben a rendezett világban, de láthatóan idegen tőle. Mintha a saját életét kívülről szemlélné.
Aztán a semmiből visszatér Heathcliff. A régi dinamika újraéled, immár a testiség dimenziójával is kiegészülve. Képesek valamennyit kimondani abból, amit addig elfojtottak, és titkos viszonyba kezdenek. Ez azonban már nem az ártatlan, gyermekkori kötődés folytatása, hanem egy sötétebb, önpusztító kapcsolat. A döntéseik bűnbe sodorják őket, és ezek a tettek fokozatosan visszafordíthatatlanná válnak.
Amikor végül kiderül számukra, miért nem ismerték meg időben egymás érzéseit, már késő. A felismerés nem felszabadít, hanem elmélyíti a tragédiát. Az a sötétség és vadság, amely talán mindig is ott lappangott mindkettőjükben, ekkor teljesedik ki igazán a kapcsolatuk dinamikájában. Ebben a pontban tér el leginkább az adaptáció a regény hangulatától és élményvilágától. A film sokkal radikálisabban, nyersebben mutatja meg az emberi kegyetlenség és ösztönösség rétegeit.
Sokan kritizálták emiatt az alkotást, ugyanakkor a színészi játék kimagasló. Különösen erős Jessie Buckley alakítása, aki Izabella szerepében egészen új hangsúlyokat teremt. A rendező az emberi kegyetlenség különböző formáit nem finomítja, hanem lecsupaszítja, szinte fájdalmas közelségbe hozza. Heathcliff-fel kötött házassága alatt drámai személyiségváltozáson megy keresztül. A rendezés itt kifejezetten bátor: a szexuális dinamika, a hatalmi játékok, a fájdalom és gyönyör összemosódása nyersen jelenik meg. A film nem romantizálja ezeket a viszonyokat, hanem az emberi kegyetlenség és kiszolgáltatottság felől értelmezi őket. Izabella szinte kényszeres viselkedése, mely a történet első felében a szalagok körül forog, átcsap egy sokkal sötétebb és kegyetlenebb függőséggé, mely majdnem végérvényesen Heathcliffhez láncolja.
A film a szexuális vonzalmat, a határátlépéseket, a testi kiszolgáltatottságot az emberi vadság és sötétség szintjén értelmezi. Nem romantizál, nem idealizál. Ezzel szemben viszont a rendezőnő telerakja művét a világ leghíresebb romantikus történeteinek utalásával, kezdve a film plakátjával, mely az Elfújta a szél képsorait idézi, az eltüntetett levelek és megkésettség a Rómeó és Júlia cselekményét jutattják eszünkbe. De Hetahcliff könyörgése során Anyegin és Tatjána kapcsolata is eszünkbe juthat.
Inkább azt mutatja meg, hogy a civilizáció felszíne alatt milyen elfojtott ösztönök munkálhatnak. Hiába a szép ruhák, a rendezett, tiszta környezet, az etikett szabályai, a vágy és a birtoklás ösztöne képes felülírni a racionális gondolkodást és az erkölcsi normákat.
Éppen ezért érdemes ezt az adaptációt a regénytől függetlenül szemlélni. Nem illusztrációja Brontë művének, hanem egy önálló, markáns értelmezés. És talán éppen ebben a radikalitásban rejlik az ereje.
.
Heathcliff és Catherine kapcsolata alapvetően nem egészséges működés, mégis rendkívül magával ragadó. A köztük lévő dependencia – az egymásra utaltság, az érzelmi függés – egyszerre taszító és vonzó. A film egyik legérdekesebb rétege éppen ez az ambivalencia. A kémia erőteljes, szinte vibráló; a színészi játék ezt hitelesen közvetíti. Margot Robbie és Jacob Elordi között – a valós korkülönbség ellenére – a vásznon nincs disszonancia. A kapcsolatuk intenzív és hihető.
A néző különös kettős érzéssel figyeli őket. Drukkolunk nekik, miközben tudjuk, hogy ez a szerelem pusztulásra ítélt. Nem csupán azért, mert elkéstek, vagy mert a kor társadalmi keretei nem engednek válást és szabad választást. Hanem azért is, mert egymásból egyszerre hozzák felszínre a legcsodálatosabbat és a legpusztítóbbat. A film finoman, de következetesen mutatja meg a szerelmi kapcsolat radikális kettősségét: az érzelmek túláradása felemelhet, de ha nincs keret, nincs önuralom, akkor fel is falhat.
Ez szó szerint is bekövetkezik. Catherine – a regényhez képest jelentősen átírt módon – nem szüli meg a gyermekét. A filmben az összeomlás pillanata akkor következik be, amikor megtudja, hogy Heathcliff feleségül vette Izabellát, és ezzel új szintre emelte a bántás és a bosszú dinamikáját. Catherine elveszíti kapcsolatát a valósággal; érzelmei elárasztják és fokozatosan felőrlik.
A hangsúly végig azon alapul: mi történik, ha nem tudjuk uralni az érzelmeinket. Ha nincs eszköztárunk, nincs mintánk arra, hogyan lehetne a szenvedélyt egészséges keretek között megélni. Ugyanakkor ez a romantika lényege is, mint stílusirányzaté: nem a józan, racionális döntéseket akarja megmutatni, hanem a mindent elsöprő szenvedélyt. Nem tanmesét kapunk arról, hogyan kellene élni, hanem látleletet arról, milyen, amikor a vágy mindent felülír.
A film nem ítélkezik. Ahogyan a regény szerzője sem tette. Ezek a karakterek szerethetők, érthetők, esendők, bűnösök, furcsák, kívülállók; látjuk, miért olyanok, amilyenek. És mégis érezzük, hogy az állapot, amelyben élnek, tarthatatlan.
A rendezőnő inkább képi és érzelmi szinten ragadja meg azt a mindent elsöprő, csontig hatoló vágyat, amely egyszerre gyönyörű és kegyetlen. Azt a sötétséget, amely mindkettőjükben ott él, és amely nélkül talán nem is lenne ilyen elementáris ez a szerelem. És éppen ez a kettősség – a szépség és a rombolás egyidejűsége – teszi ezt az alkotást olyan megrendítővé.
Az erőteljes vizuális megalkotás és színészi munka mellett a filmzene is igazán kimagasló lett, Charlie XCX előadóművész dalai egészen sajátos atmoszférát teremtenek.