A Nicole Kidman nevével fémjelzett Babygirl (Jókislány) című filmet előszeretettel adják el BDSM vagy kink szexualitás filmként, pedig valójában nem az, és talán ez az egyik legnagyobb erénye. A mindössze tizenhárom éves A24 filmstúdió olyan filmek forgalmazásában és gyártásában vett részt, mint a The Witch, a Moonlight, a Midsommar, a Lighthouse vagy éppen az Oscar-díjas Everything Everywhere All at Once. De mit is jelent a BDSM és kink szexualitás, és miért félrevezető annak tartani a filmet?
A szürke ötven árnyalata könyvek és filmek óta sokkal szélesebb körben terjedt el ez a kifejezés, és sokkal több ember is használja – általában tévesen. A kifejezés egy gyűjtőszó: a kötözés/fegyelmezés – dominancia/alávetettség és a szadizmus/mazochizmus angol kifejezések vegyítése. A kink szexualitás pedig minden megszokottól eltérő szexuális viselkedésformát magában foglal: kezdve a szerepjátékokon át, a nem megszokott stimulációs formákat (pofozás, kötözés), vagy éppen a hatalmi dinamikát kifejező szexuális együttlétet.
A DSM 2013-as kiadásáig a szadizmust és mazochizmust a mentális betegségek közé sorolták. Azóta azonban árnyaltabbá vált a gondolkodás a különböző szexuális szokásokkal kapcsolatban. A közös megegyezésen alapuló, kölcsönös engedély által létrejött együttlét, mely egyik félnek sem okoz személyiség torzulást, nem mentális betegség, és a résztvevői sem mentális betegek.
A film érinti ezt a vonalat, hiszen a főhős – Romy – CEO üzletasszony furcsa szexuális szokásokkal rendelkezik, melyet – egyébként kifejezetten maszkulin – férje mellett nem mer, nem tud megélni, és ebbe az elfojtott vágyba lép be a nála jóval fiatalabb gyakornok srác, akivel végre meg tudja élni sötét oldalát is. De mégsem ez a történet magja.
Nicole Kidman talán sosem volt még ennyire porcelánbaba, mint ebben a filmben: mintha nem lehetne rajta fogást találni: minden sterilen tökéletes körülötte: a robotokat gyártó cég vezetője mintha maga is egy robot lenne: sosem lehet érzelmeket leolvasni az arcáról, sosem hibázik, nagy nyomás hatására sem törik meg. Mind magánéletében, mind pedig karrierjében tökéletesen működik. Mégis van benne valami elfojtott indulat, valami megfoghatatlan feszültség. Ez a felszín alatt rejlő sötétség pedig szépen lassan a felszínre kíván törni. Romyban ugyanis van valami, ami nem átlagos, nem normális, ami kellemetlen, nem fér bele a hétköznapi konvenciókba.
A legborzalmasabb rémálma és legnagyobb szexuális vágya teljesül be akkor, amikor összetalálkozik a mentoráltjával, aki a lehető legarrogánsabb és legtermészetesebb módon avatja be őt bele abba a világba, amivel eddig csak a pornó oldalakon keresztül ismerkedett. Pontosan ráérez a nő gyengeségére, és ez a dinamika lesz az, amit aztán a film boncolgat.
Mindaz, amit nem merünk bevallani magunknak, mindaz, amit elrejteni kívánunk, ott munkálkodik bennünk, és várja, hogy felszínre törjön. Csak egy katalizátor kell. A fiú csak eszköze mindannak a folyamatnak, amíg a nő eljut odáig, hogy teljes egészében elfogadja saját magát. Furcsaságával, „betegségével” együtt. Egy olyan útra lép rá, mely magában hordozza a teljes megsemmisülést, annak a veszélyét, hogy mindent elveszíthet: mindaz, amit magától felépített, mint nő és mint anya, egy pillanat alatt válhat köddé, de pont ez az a trigger, ami annyira izgatja őt. Ennek a gondolata tartja játszmában. Senki nem ismeri ezt az oldalát, csak szeretője. Ez a kötelék pedig azért is olyan erős közöttük, mert az elemi vágy szintjén működik: olyan ki nem mondott félelmek, borzalmak, örömök, fájdalmak kerülnek a felszínre a hálószoba zárt ajtaja mögött, melyeket a nő évtizedekig cipelt magával, mint a szégyen legelviselhetetlenebb formáit.
Ennek megélése és megosztása abban segíti, hogy normális keretek között megélhesse. Mert ez a történet fordulata: nem válik antihőssé, nem semmisül meg. Az, hogy a férj megbocsátja a félrelépést, és meg akarja ismerni feleségének furcsa szexuális szokásait, egyszerre megdöbbentő és váratlan. Nem feltétlenül erre a reakcióra várna a néző. Viszont ez kell ahhoz, hogy Romy aztán egy magasabb szintre lépjen az önismeret folyamatában.
Rengeteg kérdés marad a nézőben, hogy ez így mennyire oké, mennyire megbocsátható, elfogadható, hogy a párunk ilyen játszmákat játsszon velünk. A film nem kívánja ezt eldönteni. Romy a történet végére minden, csak nem tökéletes, viszont sokkal emberibb. Meglátjuk hibáit, (női) vezetőként olyan erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket hajt végre, ami a társadalmi szabályoknak teljes egészében ellentmond. Viszont így válik igazán kemény és határozott vezetővé, aki képes hatékonyan irányítani. Ez viszont maga után von egy újabb sor kérdést: vajon tényleg alá kell merülni a pokolba, hogy aztán üdvözüljünk?
A film – a hiányosságaival együtt – arra szeretné helyezni a fókuszt, hogy addig, amíg nem söpörtük ki az összes démont az ágyunk alól, nem lesz nyugodt éjszakánk. Amíg nem vagyok tisztában azzal, hogy mire is vágyom, amíg minden rosszat, kellemetlen érzést el akarok nyomni magamban, addig nem leszek képes megtartani a kontrollt az életemben. És jó, ha van mellettünk valaki, akiben meg tudunk bízni annyira, hogy fel merjük fedni előtte a legsötétebb arcunkat is.