Családi küldetésnek vagy delegációnak nevezzük azt a jelenséget, mely során az egyik generáció a másiknak – akár nyíltan, akár kimondatlanul – továbbad bizonyos megvalósítandó célokat. Ezek lehetnek hiedelmek, szerepelvárások, vagy a külvilág percepciói, melyek gyakran meghatározzák párválasztásunkat, hogy milyen pályára lépünk, hogyan neveljük gyermekeinket.
Egy delegáció lehet az életünket támogató, segítő forrás, melyből erőt meríthetünk – mint például édesapánk tanításai közül a sokat hallott „Jobb adni, mint kapni!” hiedelem. Ezt használhatjuk „lelki elemózsiaként” utunk során, integrálhatjuk, s optimális értelmezésével mi magunk is azonosulhatunk.
Azonban a küldetés gyakran nehézségként van jelen puttonyunkban, mint egy hatalmas kő, amely valójában nem is a miénk.
Akkor jelent igazán nagy problémát, amikor már az adott személy önálló döntéseit, jövőjét hátrányosan befolyásolja vagy korlátozza. Erre gyakori példa szüleink hiányállapotának beteljesítési vágya – vagyis az ő be nem teljesített céljaik, álmaik útján járás. Mikor az édesapának minden vágya volt, hogy híres focistává válhasson – s láss csodát, mi lett egyetlen fiának pályaválasztása? Vagy lehetnek szerepelvárások, mint például az édesanya szájából többszörösen elhangzó, s viselkedésével szintén ezt alátámasztó „Jaj lányom, az asszonysors nehéz! Naphosszat csak a konyhában robotolni… de hát ez az élet rendje!” Egy ilyen küldetés akár nemzedékeken keresztül is hatást gyakorolhat ránk. A szülők és nagyszülők gyakran megfogalmazzák (vagy éppen „csupán” saját tetteikkel sugallják), hogy mi a gyerek feladata, hogyan kellene élnie az életét. Na de ki szerint? A család szerint? Vagy a családi szerepelvárások és hiedelmek szerint?
A családi küldetések jelenléte teljesen természetes. Ezek kapcsán az igazán fontos feladat saját magunk számára: vinni, ami segít, és letenni, ami nem. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, elsőként szükséges ezen feladatokat valóban meglátni, hogy ne csupán, mint számunkra láthatatlan üzenetek legyenek jelen életünkben. Ekkor már könnyebben tudunk beszélni róluk, elfogadni, avagy elutasítani őket. Ismerjük meg küldetéseinket, lássunk rá a számunkra hasznosakra és hátráltatókra, s csak azokat tartsuk meg, melyek segítik életünk folyását!
Az, ha ráismerünk magunkban szüleink egy küldetésére, s azzal ellenazonosulunk, csupán az első lépés az úton. Fontos eljutni a döntésig, hogy egy adott küldetést talán jobb volna letenni és nem vinni tovább. A végcél azonban az, hogy dolgozzuk ki saját alternatíváinkat az adott helyzetre! Ne csak annyit tudjunk megfogalmazni: „Én ezt nem csinálom így!” Hanem azt is, hogy „Na de akkor mit csinálok helyette? Milyen leszek helyette?” Segíthet, ha megkérjük az életünkben szereplő azon személyeket, akik a „kéretlen kövekkel” megrakták a táskánkat, vonják vissza, amit nekünk delegáltak, vagy cseréljék ki valami másra, ami számunkra is megfelelő és értékes. Vagy akár rendezhetjük ezt ezen személyek bevonása nélkül is. A korábbi példákat tekintve a férfi megállapíthatja, hogy „Én akkor is apám jó fia vagyok, ha az általam valóban preferált pályára állok és mást választok!” A nő pedig megfogalmazhatja maga számára, hogy „Teljesen rendben van, ha én más életformát tartok magam számára jónak, mint amilyet édesanyám ideálisnak vél.” A fő, hogy az alagút végéhez érve az egyén megfogalmazhassa magában: „Olyan feladatok megvalósításán, olyan célok elérésén törekszem, amelyek valóban az enyémek.”