A bűntudatod ereje táplál engem
A Stranger Things amerikai Netflix-sorozat viszonylag gyorsan hatalmas népszerűségre tett szert, és öt évad után búcsúzott el a nézőktől. A sorozat zárása stílusosan két részben történt meg: az egyik epizód december 25-én, magyar idő szerint hajnalban jelent meg, a végső, több mint kétórás lezárás pedig január elsején vált elérhetővé a Netflix streaming szolgáltatón. Az elmúlt öt év során rendkívül erős és elkötelezett rajongótábor alakult ki körülötte, aminek több oka is van. Ez az írás elsősorban a trauma működését, valamint annak szimbolikus megjelenítését vizsgálja a Stranger Things világában, pszichológiai nézőpontból.
Hasonlóan Stephen King Az című kétrészes regényéhez, a sorozat is a ’80-as évek hangulatát hozza vissza egy olyan megfoghatatlan ősgonosz manipulatív viselkedésén keresztül, aki elsősorban gyerekeket ejt fogjul. A központi gonosz King világában egy pók-szerű, megfoghatatlan entitás, amely mintha mindig is jelen lett volna. Bohóc alakot ölt, és a gyerekek félelmein, szorongásain, traumáin keresztül lép kapcsolatba velük. Ez a dinamika nagyon erősen visszaköszön a Stranger Things világában is, ahol Vecna és az Upside Down lényei szintén a belső félelmekre, fájdalmakra, elfojtott tartalmakra kapcsolódnak rá, és ezeken keresztül irányítanak.
Az evolúciós pszichológia szerint sok félelmünk adaptív eredetű. A sötéttől, a pókoktól, a magasságtól való félelem valaha életmentő volt. Ezek az ősi félelmek ma is bennünk élnek, még ha a környezet már nem is indokolja őket. A Stranger Things vizuálisan is ezekre a félelmekre épít: a pók mint szimbólum a behálózást, a kontrollt, a lassú felőrölést jelképezi. Nem véletlen, hogy King és a sorozat készítői is egy pókszerű lényként ábrázolják a főgonoszt, aki óriási méretével rabul ejti áldozatait.
Pszichológiai értelemben a trauma nem magát az eseményt jelenti, hanem az arra adott érzelmi és pszichés válaszreakciót. Ami az egyik ember számára nem traumatikus, az egy másik számára mélyen feldolgozhatatlan élménnyé válhat. Ha egy váratlan esemény hirtelen kibillenti a lelki egyensúlyt, és hosszú időn keresztül nem integrálható, akkor traumatikus emléknyommá válik.
Vecna, vagyis Henry története ezt különösen jól példázza. Egy olyan helyzetbe kerül, ahol önvédelemből öl, és ez az első gyilkosság válik azzá a ponttá, amely végletesen sebezhetővé teszi. Ebbe az emlékbe sokáig képtelen belépni. Ezen a repedésen keresztül kapcsolódik hozzá egy emberen kívüli gonosz erő, amely fokozatosan manipulálja. A sorozat utolsó részében ez egy nagyon hatásos jelenet: a még gyermek Henry nem tudja kivédeni az idegen anyag hatását, a lőtt seben keresztül áramlik lelkébe. Hasonlóan a fel nem dolgozott események esetében: ha nem sikerül egészségesen feldolgozni a fájdalmat, az szinte visszafordíthatatlan rést üt a pszichén.
A sorozat ezzel azt az üzenetet közvetíti, hogy senki nem születik eleve gonosznak: az emberi torzulások mögött trauma, elszigeteltség és feldolgozatlan fájdalom áll.
Ez az üzenet összhangban van Eric Berne szemléletével is, amely szerint minden ember „oké”-nak születik, és a környezeti hatások, játszmák, sérelmek és traumák torzítják el a viselkedést. Vecna tragédiája éppen az, hogy nincs megtartó közössége, nincs baráti hálója, amely ellensúlyozhatná a traumát. Hiába próbálja Will megértetni Vecnával, hogy dönthet másként, addigra már annyira átveszi az Elemnyúzó a kontrollt a működése felett, hogy már maga sem tudja elkülöníteni a saját és a másik identitását – már eggyé váltak. Ezen a ponton Will is rájön arra, hogy Vecna számára a folyamat visszafordíthatatlan, az a jóság, ami volt benne, végleg eltűnt, emberi mivolta pusztán illúzió, Henry örökre a barlangban marad, és aki onnan távozott, már csak egy felismerhetetlenségig eltorzult figura. Ezzel azt is hangsúlyozza a sorozat, hogy ha engedünk a fájdalom és trauma által szült gyűlölet és harag érzésének, elevenen fal fel minket. Elveszítünk mindent, ami emberi.
A történet azonban hangsúlyozza, hogy van remény: a barátok és az őszinteség. A közösség megtartó ereje, a szeretet, szerelem az, ami által képesek lehetünk a megbocsátásra, aminek segítségével lehet jövőnk. Eleven azért nem válik antagonistává, mert családra, barátokra és szerelemre lel. Mert kap egy olyan lehetőséget, melyben egészségesen fejlődhet.
Ahogyan Max rájön arra, hogy a legjobb emlékeink előhívása védőpajzsként működik, ahogyan a zene segítségével vissza tudunk találni korábbi önmagunkhoz, barátainkhoz, ahogyan Will fel meri vállalni saját identitását és a kirekesztettségtől való félelmét, úgy válik egyre sebezhetőbbé Vecna is. Hiába sikerül elrabolnia 12 gyereket, hogy egy általa tökéletesnek definiált világot kreáljon, nem számol azzal, hogy ha össze tudnak kapcsolódni, erősíteni fogják egymást. Mivel ő ezt nem tapasztalta meg, életét magányosan, egyedül élte, fel sem merül benne, hogy egymást segítve mennyivel erősebbek lehetnek. A sorozat egyik legfontosabb üzenete, hogy ha képes vagyok önmagamat háttérbe szorítani a másik védelméért, akkor legyőzhetetlenné válok.
A pszichoanalitikus megközelítés szerint az gyógyít, ami értelmessé válik. Ha szavakat találunk a fájdalmunkra, az elfojtott tartalmakat felszínre tudjuk hozni, akkor már gondolkodni is tudunk róla, át tudjuk keretezni, át tudjuk fogalmazni, el tudunk távolodni tőle, és idővel el tudjuk engedni. Vecna tragédiája éppen az, hogy egyedül marad a traumájával. Nem tudja elengedni, hiszen senki nincs, aki támasza lehetne. Az ebből fakadó félelem lesz az, ami egy kezelhetetlen harag formájában fogja majd benne tartani az Elmenyúzó fogságában.
A sorozat zárása szép keretet ad, hiszen az első részhez hasonlóan ismét a Dungeons & Dragons játék jelenetéhez tér vissza. A szerepjáték pszichológiai szempontból is hatékony megküzdési forma: lehetőséget ad arra, hogy történetekbe rendezzük a fájdalmat és szimbolikusan legyőzzük a gonoszt. Mike történetmesélése Eleven eltűnéséről segít a többieknek feldolgozni a veszteséget.
A történet utolsó jelenetében nemcsak a szereplőktől, hanem a gyerekkortól is elbúcsúzunk. Végső soron sosem tudhatjuk, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor utoljára együtt játszhatunk. Van, amit vissza lehet hozni, lesz olyan esemény, amely megismételhetetlen, de a kötelékek sosem tűnnek el.
A Stranger Things végső üzenete az, hogy nem a trauma pusztít el bennünket, hanem az, ha egyedül maradunk vele. A harag és düh mögött pedig általában félelem áll. Ha nem sikerül ezt csökkenteni, akkor elpusztíthat minket.