Olyan, hogy tökéletes szülő nem létezik. Mindenki követ el kisebb-nagyobb hibákat a gyermekeivel szemben, amivel akár komoly fájdalmakat is okozhat nekik, melyek később a felnőttkorban befolyásolhatják a jelenben megélt pillanatokat. Ezek sokszor függetlenek attól, hogy van-e már esetleg nagyobb testvér a családban vagy nincs, rendelkeznek-e előzetes tapasztalattal a szülők vagy sem. Továbbá fontos azt is leszögezni, hogy a nap minden percében egyetlen szülő sem képes érzelmileg rendelkezésre állni a gyermeke számára. Vannak szülők, akik olykor felemelik a hangjukat, vagy éppen túlzottan korlátozóvá, kritizálóvá válnak, és még lehetne sorolni a különbféle botlásokat a neveltetés során, azonban feltehetjük a kérdést, hogy ezektől a botlásoktól válnának a szülők mérgezővé vagy alkalmatlanná? A válasz egyértelműen nem, hiszen tudjuk, hogy a szülők amellett, hogy egy anyai és apai minőséget töltenek be a gyermekeik életében, ettől függetlenül ugyanúgy emberek, és megvan nekik is az otthonról hozott saját csomagjuk. Az előző generációktól kapott traumákat a legtöbb szülő ugyanúgy ismételgetni, és ahogy ők is tudattalanul sebződtek, ugyanígy tudattalanul ejtenek sebeket gyermekeiken is. Természetesen nem szeretnék senkit sem felmenteni a felelősség súlya alól, azonban úgy érzem, hogy ezekre fontos és érdemes ilyen nézőpontból is rátekinteni.
Akkor mitől válik egy szülő mérgezővé és ez később milyen hatással lesz ránk felnőttként? Azt mondhatjuk, ha egy gyermek alkalmanként tapasztal is dühkitöréseket a szülei részéről, azonban emellett nagyobb részben sok szeretetet és megértést is van lehetősége átélni a szülőkkel való kapcsolódásban, akkor ezeket a fent említett botlásokat képes lesz feldolgozni. Azonban ha a szülő túlnyomórészt negatív viselkedésformákkal próbálja felvenni a kapcsolatot a gyermekével, mint az állandó, fojtogató túlféltés, a túlzott rátelepedés, az irreális elvárások támasztása, a szabadság korlátozása vagy az agresszív megnyilvánulások, akkor olyan mentális és emocionális magvakat (mint a kényszer, a bűntudat vagy a félelem) ültet el a gyermekben, amelyek velük együtt növekednek és fejlődnek. Ezekből a magvakból pedig legtöbbször a felnőtt életünket átszövő láthatatlan gyomok fejlődnek, amelyek alatt sem az önbecsülésünk, sem az önbizalmunk és sem az önértékelésünk nem kap elegendő fényt és oxigént.
Ahogy fentebb is olvasható, sokféle megnyilvánulási formája lehet annak, ha egy szülő mérgező viselkedést mutat gyermeke felé, azt pedig talán még nehezebben tudjuk elképzelni, ha ez a viselkedés a túlféltésben nyilvánul meg. Milyen hatátással lehet ez ránk felnőttkorban? A túlféltés, túlsegítés ebben az esetben nem áll meg a gyermekkornál, hanem felnőttkorban is tovább folytatódik, így irányítva felnőtt gyermekét a szülő, amikor az már képes lenne/lehetne az önálló életre. Amit ilyenkor tapasztalhatunk, az a mesteri manipuláció, a birtoklás, a meg nem szűnő aggódás és az önálló döntések megkérdőjelezése.
Ilyenkor a szülő legfőbb félelme a saját magányosságával való szembenézés és (felnőtt) gyermeke elvesztése, ami abban megnyilvánul meg leginkább, hogy nincsenek határok. Felnőttként egyáltalán nem ismerjük fel mik a saját szükségleteink, vagy képtelenek vagyunk azt a szülő szükségleteitől külön kezelni. Megélhetjük az ún. tanult tehetetlenséget, hiszen a gyermekkorban megtapasztalt fullasztó aggodalom tökéletes táptalaja volt a félelem és a bizonytalanság magjának ideális fejlődéséhez, ami odáig növekedhet, hogy megkérdőjelezzük és kételkedünk a saját képességeinkben, ami felnőttkorban a megfelelési kényszerben, a kontrollban nyilvánulhat meg.
Párkapcsolatokban pedig felnőttként sem tudunk elég jól funkcionálni, ha ezek a tudattalan sebződések befolyásolnak minket. Tapasztalhatjuk, hogy egy komolyabb elköteleződés vagy házasság „tragédia” lehet a szülő számára, hiszen ezáltal ő már úgy érzi, hogy nem tölt be olyan kiemelkedő és különleges helyet már a felnőtt gyermeke életében, mint eddig (ilyenkor a bűntudat magvacskájából kifejlődő gyom jelenléte felerősödhet bennünk), vagy a kifejlesztett manupulációs technikákkal eléri a szülő, hogy a segítségével és gondoskodásával fenntartsa azt, hogy fontosnak érezhesse magát.
Azonban az érmének két oldala van, ha egy ilyen típusú kapcsolódást tapasztal egy felnőtt nő vagy férfi az életében és őszinte magához, akkor látja, hogy ebben a dinamikában ugyanúgy benne van ő is nyakig, ahogyan a szülő. Mivel azzal, hogy képtelen leválni, elhagyni az otthont fizikailag és érzelmileg is egyaránt, és új kapcsolatba lépni, ezzel fenntartja a gyermekkorban kialakult ilyen típusú kapcsolódást a szülővel . Ha ez sikerül is, akkor gyakran tudattalanul mégsem a szeretett személlyel alakul ki kötődés és intimitás, hiszen az szabotálná a saját anyjával vagy apjával való kötődést, ebből pedig nem kevés anyós és meny, valamint após vagy vő konfliktus tanújává válhatunk.
A megoldást nem a szüleink megváltoztatása hozza, sokkal inkább az, hogy a fejlődés, mint lehetőség mindig a mi kezünkben van. Ha úgy érezzük, hogy felnőttként szeretnénk változtatni a szüleinkkel való kapcsolatunkon, akkor mi saját magunkért tehetünk a legtöbbet azzal, ha a szüleinkre úgy tekintünk, mint akiknek egyaránt vannak negatív és pozitív tulajdonságai, hiszen ők is emberek. Tehát jó, ha tudjuk, hogy az önismeret és az elfogadás tanulása, a határok kialakítása és következetes tartása, a felelősségvállalás a döntésink következményéért és az önbecsülés, önbizalom és önértékelés kialakítása hosszú folyamat, és olykor nem kevés erőfeszítéssel és fájdalommal jár. Azonban ha mi fejlődünk és változunk, az hatással lesz a szüleinkkel való kapcsolatunkra is, és bár nem várhatjuk el, hogy ők is változzanak, mint mi (mert, már nehezebben változnak, vagy esetleg szándékuk sincs rá), ettől függetlenül közvetve, mi általunk mégis fognak, így lehet egy fájdalmas, több generáción átívelő örökségből egy visszanyert és teljesebb élet.
Mérgező szülővel nőttél fel? Indulj el a gyógyulás felé előadásunk segítségével 03. 18-án: https://tixa.hu/mergezo-szulok