Vajon miért érzünk nyomást magunkon, hogy jelen legyünk a virtuális térben?
Milyen előnyökkel jár, ha mindig jelen vagyunk? Milyen pszichológiai ára lehet annak, ha időnk jelentős részét a virtuális térben töltjük?
Fear of Missig Out – a kifejezés egy mozaikszóból ered, ami az okoseszközhasználati függőség mögötti pszichológiai dinamikát hivatott feltérképezni, és eredetileg Andrew Przybylski brit pszichológus használta először pszichológiai értelemben.
Mivel rengeteg új információt vagyunk képesek fogadni okoseszközeinkkel, amikről úgy gondoljuk, hogy fontosak, joggal érezhetjük úgy, hogy ha nem csekkoljuk folyton a telefonunkat, lemaradunk valamiről. Ez pedig idővel kialakíthat egy szorongató érzést, a vágyat/kényszert, hogy újra frissítsük az üzenőfalat, újra figyeljük az instagram sztorikat, nézzük a streakeket, pörgessük a TikToK-ot, hátha vannak újabb, frissebb videók. De milyen előnyökkel jár mindez? Valóban olyan félelmetes, veszélyes az internet? Ha függőséget okoznak a social média platformok, hogyan tudunk leszokni róluk?
Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy mire is vágyunk, miért is csináljuk mindezt, és miért lehet ekkora hatása az emberi működésre.
Azon felül, hogy a mindennapi kapcsolataink, munkával kapcsolatos tennivalónk nagy része már virtuális térben zajlik, tehát kikerülhetetlen az okoseszközök használata, van más olyan előnye is, melyet nehéz félretenni. Ez pedig a megerősítés.
Eric Berne pszichiáter/orvos szerint az emberi fejlődés során legalább annyira fontos a megerősítés, vagy érzelmi táplálás, mint az éhség csillapítása, a fizikai szükségletek kielégítése. A megerősítéseket ő sztrókoknak nevezte, melyeket két nagy csoportba sorolt: pozitív előjellel rendelkezők (bókok, dicséretek, elismerések), és negatív előjelű kritikák. Berne szerint emberi kapcsolódásaink alapját képezi, hogy ki mennyit tud adni, fogadni és kérni az egyikből és a másikból.
A pozitív, feltétel nélküli sztrókok olyan mondatok, mint a szeretlek, jó, hogy itt vagy, örülök, hogy látlak, illetve olyan gesztusok, mint az, hogy elpakolok a másik helyett, megveszem azt a tárgyat, amit a másik kíván, gondoskodom a társamról, megölelem, érdeklődöm, figyelmemmel időt szentelek a másikra, s mindezt feltétel nélkül teszem.
A feltételes pozitív sztrókok során a dicséretet vagy elismerést valamilyen tetthez vagy teljesítményhez kötjük, ezeket általában a tanárok és szülők alkalmazzák: ha jól megtanuljuk a leckét, ötöst kapunk, ha rendet teszünk a szobánkban, megdicsérnek, ha szépen, csendben viselkedünk, akkor jó gyereknek tartanak, ha időben elvégezzük a munkát, megdicsér a főnökünk.
A pozitív sztrókokat adni és fogadni jó érzés, épül a személyiségünk, gyarapodik az önbizalmunk, épül a kapcsolat a másikkal, úgy érezzük, van helyünk a világban, fontosak vagyunk, szeretve vagyunk, törődnek velünk.
Berne még nem tudhatta, de ma már egyértelműen láthatjuk, hogy a közösségi oldalakra feltöltött képek, posztok, sztorik mögött ott az elismeréséhség, a vágy, hogy észrevegyenek, hogy megdicsérjenek, hogy azt érezzük, fontosak vagyunk, hogy figyel ránk a másik, szán nekünk egy képet, üzenni akar valamit. A valahová tartozás érzését erősítik fel. Ennek számos előnye, evolúciós/pszichológiai haszna van: ha tudom, hogy elfogad egy közösség, szeretnek, tisztelnek, akkor biztonságban érzem magam, csökken a stressz, szorongás, s így az ezek számlájára írható megbetegedések száma is.
Ha tudjuk, hogy mire van szükségünk a számunkra egészséges működésünkhöz, és tudjuk, hogy ehhez az kell, hogy kapjunk lájkokat egy képünkre, sztorinkra, hogy tudom, fontos a barátomnak, ha megnézem azt, amit feltöltött, megdicsérem a képeit, küldök neki egy streaket, akkor dönthetek úgy, hogy használom ezeket a platformokat és csökkentem a szorongásomat. A probléma ott kezdődik, hogy mindez automatizmussá válhat, és minél kevesebb a viselkedésem feletti kontroll, annál nagyobb valószínűséggel fogok automatikusan működni, és már nem csökkenteni fogja a szorongást a közösségi média felületein eltöltött idő, hanem fel is erősítheti, ha mindig azt látom, hogy mások milyen jól érzik magukat nélkülem.
A FoMO mögött ugyanis áll egy nagyfokú bizonytalanság, alacsony önbecsülés, negatív énkép. Aki a valódi életében úgy érzi, hogy kevésbé szeretik, és kevesebb a valós, egészséges kapcsolódása, annak okozattá válik a telefon kényszeres nyomkodása és annak monitorozása. Ezt a bizonytalanságot pedig kihasználhatja a közösségi média, instant szorongásoldást ígérve.
Senki sem tudja, hogy az új generáció, a digitális világ szülöttjei vajon milyen terheket fognak cipelni azzal, hogy fogantatásuk pillanatától kezdve valódi életükkel párhuzamosan digitális életet is élnek. Egy azonban biztos: megerősítésekre szükségünk van (jöjjön az személyesen vagy online), mert építő jelleggel hatnak ránk. Viszont tudnunk kell, hogy mire vágyunk, mit is kérünk pontosan, milyen típusú megerősítésre van szükségünk ahhoz, hogy magabiztosabbak legyünk. Ne engedjük, hogy egy algoritmus döntsön helyettünk.
Filmajánló: Hartung Attila: FOMO – Megosztod, és uralkodsz