Az előző két cikkemben írtam a belső és külső szabadság közötti különbségről, illetve arról, hogyan válhatunk megfigyelővé és ismerhetjük fel az igazi énünket. Azonban az igazság az, hogy az igazi énről nem mondhatunk semmit, mert nem lehet a tudásunk tárgya, mintha egy buszmenetrend vagy egy gyümölcskenyér receptje lenne. Azt azonban elmondhatjuk, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket azért teszünk, hogy erősítsük a hamis én fölöttünk gyakorolt hatalmát, például amikor egy olyan cselekvést végzünk, amely valamilyen külső motivációból fakad. Más szóval, amikor a félelem vagy a kapzsiság alapján cselekszünk, akkor a hamis énünket erősítjük. Ezt azért fontos tudni, mert ha nem így cselekszünk, a hamis én gyengülhet, ami ez által növeli a belső szabadságunkat is.
A félelem/vágy (azaz a negatív és pozitív célorientáció) kényszerítő ereje ellen érezhetjük azt, hogy nem tehetünk semmit, de akár azt is választhatnánk, hogy nem reagálunk rá – mégis legtöbbször úgy érezzük, mintha reagálnunk kellene mindenre. Például ha valamilyen reakciót próbálnak mások kicsikarni belőlünk, akkor valójában az történik, hogy a hamis ént (énképet) fogjuk védeni – azt az ént, aminek gondoljuk magunkat. Minden alkalommal, amikor reagálunk bizonyos dolgokra vagy helyzetekre, akkor ez az énkép egyre inkább valóságosabbá válik számunkra, egyre zsarnokibbá, despotikusabbá és a vágyott belső szabadságot egyre jobban elpusztítóvá. Azonban ha nem reagálunk, vagyis nem azonosulunk a félelemmel vagy a vággyal (például ahelyett, hogy azt mondanám „Félek.”, azt mondom inkább, hogy „Félelem van bennem.”), akkor a hamis én egyre kevésbé lesz „a főnök”. Elveszíti az „első számú” pozícióját a dolgok hierarchiájában. Egy másik példa erre, amikor duzzogni kezdünk, vagy amikor nagyon dühösek leszünk. Ilyenkor mi történik? Az énkép felduzzad és szinte nincs is hely semmi másnak mellette, de ugyanakkor nincs is igazán köze ahhoz sem, akik valójában vagyunk. Ez a hamis én-érzet nagyon érzékeny önmagára és valójában csak arra tud gondolni, hogy kapjon valami kenőcsöt, ami enyhíti a fájdalmát. De az énképet ilyen formában „megnyugtatni” nem lehet (maximum egy rövid időre), mert az csak egyre követelőzőbb lesz. A fentiek alapján tehát láthatjuk, hogy az énkép akadályt jelenthet a lelki békénk, méltóságunk és belső szabadságunk felé vezető úton, mivel belátható, hogy nincs módunk arra, hogy az örökké bizonytalan énképünk követeléseinek kielégítésével megtaláljuk a boldogságunkat.
Szabadnak lenni azt jelenti, hogy megszabadulunk ettől az énképtől, nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy mindig engednünk kell szüntelen és abszurd követeléseinek. Az énkép alapvetően egyfajta uralkodó „előítélet” – az ő gondjai a legfontosabbak, minden más pedig lényegtelen. Ez a megfigyelés támpontot ad ahhoz, hogy mit jelent az énképből való szabadulás – ez egy változást jelent a növekvő kiegyensúlyozottság irányába, ahol minden dolog egyformán fontos, egyformán érdekes. Ez nem jelenti az „én megtagadását”, ahogyan azt hajlamosak vagyunk gondolni, mert amikor megtagadjuk az ént, valójában ugyanúgy megerősítjük azt. Például, ha azt mondom, hogy „Ó, ne is törődjetek velem, én csak a háttérben maradok”, akkor ez valójában egy módja annak, hogy felhívjam magamra a figyelmet, hogy előtérbe toljam magam. Az önmagunktól való szabadság nem azt jelenti, hogy megtagadjuk az ént, hanem azt, hogy ugyanúgy érdekel az én, mint bármi más; a belső szabadság más szóval egy kiegyensúlyozott gondolkodásmódot jelent.
Tehát amikor a „kiegyensúlyozott gondolkodás” irányába haladok, akkor ahelyett, hogy mindenben a hamis ént szolgálnám, és a véget nem érő „igényeivel” lennék elfoglalva, szabad vagyok, hogy észre vegyem a nagy, széles világot magam körül. Furcsa módon a nagy, széles világ olyasvalami, ami a hamis ént egyáltalán nem érdekli – hacsak a kérdéses dolog nem kapcsolódik az elme által teremtett énhez és annak elképzeléseihez vagy elvárásaihoz. Így a világ megnyílik számomra, nagyobb és fényesebb hellyé válik, amikor már nem szentelem minden időmet és energiámat a hamis én szolgálatára, amely azt akarja, hogy minden a saját javára történjen.
Ennek fényében a szorongás és a depresszió is már nem olyan problémák lesznek, mint korábban, hiszen amikor a hamis én háttérbe szorul a dolgokban, akkor a kicsinyes (de teljesen zsarnoki) aggodalmai már nem abszolút szükségletek – már nem kényszerek lesznek. Ez azt jelenti, hogy a kényszeres, külső motiváció helyett, amely könyörtelenül hajt minket a mechanikus (azaz szabadelvű) létezés értelmetlen kereke körül, a belső motiváció, vagyis a kíváncsiság mentén fogjuk megtapasztalni a szabadságot. A kíváncsiság teljesen más, mint a kapzsiság és a félelem kényszerítő ereje, mivel nem vagyunk rákényszerítve, hogy kíváncsiak legyünk, nem próbálunk semmit sem nyerni a kíváncsiságunk eredményeként és nem is próbálunk menekülni semmitől.
Összefoglalva tehát a perspektívák hiánya démonokat szülhet bennünk. Egész idő alatt árnyékok terrorizálhatnak minket, papírtigrisek félemlíthetnek meg, amelyek valójában nem is tudnak megharapni minket, vagy hegynek látszó vakondtúrások nyomaszthatnak, és így tovább. Azonban a nagy képben határtalan mennyiségű perspektíva van jelen, ami valójában nem más, mint a belső szabadság.
Ajánlott könyvek a témában:
- Michael A. Singer: Felszabadított lélek
- Michael A. Singer: Az elengedés szabadsága – Út a tökéletes élethez
- Michael A. Singer: Felszabadultan élni