Az előző cikkemben kitértem arra, hogy mi is a külső és a belső szabadság közötti különbség, valamint arra, hogy mivel járhat a belső szabadság hiánya. Feltehetjük tehát a kérdést: „De mi is pontosan ez a belső szabadság? A válasz erre a kérdésre nem egyszerű, mert nem kapcsolható semmihez, amiről ténylegesen tudunk. Az egyik válasz az lenne, hogy a belső szabadság egyenlő a radikális bizonytalansággal. Azt is mondhatnánk, hogy a belső szabadság az, amit nem tudunk, amit nem sejtünk. Például: „Lehet, hogy úgy érzem, hogy a helyzetem reménytelen, de még így is létezik a belső szabadság, amelyet nem érint és nem zavar a szorult helyzetem.” Mindig ott van, bármi történjék is – sőt, valójában ez az egyetlen igazi dolog bennem, ha jól megnézzük (még ha ez nagyon furcsán hangzik is). Ez egy másik kérdés feltevéséhez is vezethet miszerint – „Hogyan találhatom meg ezt a belső szabadságot – hogyan lehetek szabad ebben a legmélyebb értelemben?”. Itt van a bökkenő, mert a „hogyan?” kérdéssel a szabadságból egyből egy célt csinálunk, ami rögtön visszavezet a megtévesztés birodalmába, ami az előző cikkben tárgyalt külső szabadság megtestesülése lesz. A külső szabadság, emlékezzünk rá, „egy olyan eredmény elérésének szabadsága, amelyről már tudom (vagy azt hiszem, hogy tudom)”.
A probléma tehát az, hogy minden, amit tudok (minden kipróbált és megbízható technikám, módszerem és készségem) mindig csak az ismertbe vezethet vissza, és az ismertben nincs szabadság, még a legcsekélyebb nyoma sincs annak. Amit mi „ismertnek” nevezünk, az valójában a saját elképzeléseink és meggyőződéseink, a saját gondolkodásunk által „rabszolgasorba” taszított állapot. Azért vagyok a gondolkodásom rabszolgája, mert nem vagyok szabad, hogy lássam, hogy a gondolkodásom nem a valóság. Nem vagyok szabad, hogy lássam, hogy az a mód, ahogyan a dolgokról gondolkodom, nem a dolgokról való gondolkodás módja – ez csak egy mód.
A belső szabadság tehát a gondolkodástól való szabadság. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem gondolok semmit vagy, hogy soha nincsenek céljaim, csak azt, hogy nem vagyok az eszméim, a céljaim csapdájában – képes vagyok átlátni a gondolkodásom korlátain. Másképpen úgy is fogalmazhatnánk, hogy többé nem feltételezem, hogy a hiedelmeim jelentik „az egész történetet”, így képes vagyok megszabadulni attól a hamis bizonyosságtól, amely megakadályozott abban, hogy a nagyobb képet lássam. Ez persze nagyjából ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a belső szabadság egyenlő az elképzeléseinktől/elvárásainktól való mentességgel. Alapvetően az elképzelés/elvárás egyenlő a személyes akarattal, ez az a mód, ahogyan a gondolatok által teremtett (vagy „kis”) én érvényesíteni akarja magát. Az elképzelés/elvárás egy adott helyzet vagy személy kapcsán azt jelenti, hogy „legyen meg az én akaratom”, és ez a makacs önérvényesítés áll a belső szabadság elérésének útjába. Az a gondolat, hogy „az én” az, ami akadályozza a belső szabadságunkat, nagyon egyszerű, de ugyanakkor olyan radikális, hogy nehezen látjuk így a dolgokat. Amikor azt mondjuk, hogy „szabad akarok lenni…”, akkor nyilvánvalóan az „én” az, aki ezt a szabadságot akarja, de akkor hogyan mondhatjuk, hogy az „én” az, ami megakadályozza, hogy szabadok legyünk?
A válasz erre a zavarba ejtő kérdésre akkor válik világossá, ha belátjuk, hogy az az „én”, akinek gondolom magam, valójában egyáltalán nem az, aki vagyok. Akiről azt gondolom, hogy én vagyok, az (elég nyilvánvalóan!) nem több, mint gondolkodásom konstrukciója – a hiedelmeimből, az elképzeléseimből és a szerzett előítéleteimből áll.
Rögtön láthatjuk tehát, hogy ennek az énnek (ami az „ismert én”) éppoly önkényesnek és korlátozottnak kell lennie, mint bármi másnak, amit a gondolkodásom hozott létre. Mondhatom, hogy ez vagyok, vagy az vagyok, de ugyanúgy azonosíthattam volna magam valami teljesen mással is, és akkor is ugyanazt az „én”-érzést érezném. Az, hogy kiknek hisszük magunkat, nagyon hasonlít egy rögzített pozícióhoz, amelyet szinte minden áron meg akarunk védeni, de az igazság az, hogy az az álláspont, amelyet meg akarok védeni, csak azért tűnik olyan fontosnak számomra, mert én választottam annak, hogy fontos legyen. Ez „a pszichológiai tudattalan kettős manővere”: először azt választom, hogy fontos legyen, aztán azt választom, hogy elfelejtem, hogy én választottam, hogy fontos legyen. „De ha a mindennapi én-érzetem csak egy maszk, amely (ahogy Jung mondja) az arcomra ragadt és ránőtt, akkor ki vagyok én valójában? Mi az én igazi arcom?” Erre a kérdésre nem tudunk közvetlen választ adni, csak annyit, hogy az „igazi én” lényegében azzal függ össze, amit belső szabadságnak neveztünk, míg a „hamis én” a külső szabadsággal hozható összefüggésbe, ami a szabadság pontos ellentéte. Az igazi én a bennünk rejlő misztérium, míg a hamis én pusztán „látszat” és semmi más.
A cikk hamarosan folytatódik.
Ajánlott könyvek a témában:
- Michael A. Singer: Felszabadított lélek
- Michael A. Singer: Az elengedés szabadsága – Út a tökéletes élethez
- Michael A. Singer: Felszabadultan élni