A kapunyitási pánik jellemzően a 18 és 25 év közötti fiatalokat érinti. Általában a jövőtől való félelemmel, a döntésképtelenség érzésével és a bizonytalansággal azonosítjuk, ám érdemes mélyebben megvizsgálni azokat a belső folyamatokat, amelyek e mögött állnak. Sok esetben ez a szorongás nemcsak a felnőtt élet kihívásaitól való félelemről szól, hanem egy gyászfolyamat is lezajlik bennünk: ilyenkor búcsúzunk el a gyerekkortól, attól az énünktől, akinek most már felnőtt helyzetekkel kell szembenéznie.
A gyász szó elsőre erősnek és talán zavarónak tűnhet ebben a helyzetben, hiszen fizikailag nem veszítünk el senkit, mégis pszichológiai értelemben a gyerekkor végét éljük meg. Egyszer csak ott találjuk magunkat egy világban, ahol felelősséggel, döntésekkel és elvárásokkal kell szembenézni, miközben a régi biztonság és játékosság eltűnik.
A klasszikus gyász általában egy külső veszteséghez kapcsolódik – valakihez, akit szerettünk, vagy egy élethelyzethez, amit elvesztettünk. A kapunyitási gyász ezzel szemben önmagunk egy részének elvesztése: a gyermeki én, az álmodozó, felelősség nélküli részünk lassan háttérbe szorul, hogy helyet adjon a felnőtt identitásnak. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, gyakran fájdalmas és zavaros folyamat, tele bizonytalansággal, nosztalgiával és önkereséssel.
Míg a hagyományos gyásznak vannak társadalmi rítusai, addig a felnőtté válás gyásza nem kap kellő figyelmet. Senki sem mondja: „Rendben van, hogy hiányzik a gyerekkorod”. Épp ezért sokan magányosan élik meg ezt az érzést, sőt gyakran szégyellik is: „Mi bajom van, hiszen minden rendben van az életemben?”. Ez a láthatatlan veszteség éppen attól nehéz, hogy nincs nyelve, nincs rítusa, nincs társadalmi tere.
Ebben a gyászfolyamatban megjelenik a gyermeki biztonság hiánya. Hiányozhat az az időszak, amikor mások (szülők, tanárok) döntöttek helyettünk, és nem nehezedett akkora felelősség a vállunkra. Sajnálhatjuk a „régi énünket” is, akit sokszor idealizálunk – szemben a mostani, alakulóban lévő önmagunkkal. Ezzel párhuzamosan nemcsak mi változunk, hanem a körülöttünk lévő, korábban támogató közeg is átalakulhat: a baráti és családi dinamikák változása szintén veszteségérzetet okozhat.
A klasszikus gyászelmélet szerint a veszteség feldolgozása több szakaszon keresztül zajlik: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, majd elfogadás. Ha a gyerekkor elengedésére alkalmazzuk ezt a modellt, sok fiatal felismerheti benne saját érzéseit:
- Tagadás: „Még ráérek, nem kell komolyan venni a jövőt.”
- Harag: „Miért pont nekem ilyen nehéz?”, „Miért nem mondta senki, hogy a felnőtt élet ennyire bonyolult?”
- Alkudozás: „Ha még egy kicsit tanulok vagy halogatok, talán nem kell felelősséget vállalnom.”
- Depresszió: Félelem, elveszettség, motiválatlanság érzése.
- Elfogadás: Annak belátása, hogy a gyerekkor lezárult, de ez nem jelenti a könnyedség és játékosság végleges elvesztését.
Fontos felismerni, hogy a gyerekkor elvesztése valódi veszteség. Meg kell engednünk magunknak a szomorúságot és a nosztalgiát, ezek segíthetnek az elengedésben. Naplóírással, önreflexióval vagy terápiával közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, támogatást és megértést adhatunk magunknak, és segíthetünk abban, hogy felismerjük, milyen értékeket szeretnénk tovább vinni a felnőtt életbe.
Sokat segít az is, ha kortársainkkal meg merjük osztani a belső érzéseinket. A rossz hangulat, szorongás és félelem gyakran enyhül, amikor rájövünk: nem vagyunk egyedül.
A kapunyitási pánik tehát nem gyengeség vagy kudarc, hanem önmagunk megtalálásának természetes része. Minden változás magában hordoz egy elengedési- és gyászfolyamatot is. Ha megengedjük magunknak, hogy elgyászoljuk a gyerekkort, akkor nem elveszítjük azt, hanem lehetőséget teremtünk arra, hogy önazonos, tudatos felnőtté váljunk.