A Ne nézz fel! (2021) című filmről pszichológus szemmel
Fájdalmasan valóságos, vagy valóságosan fájdalmas, nem is tudom, melyik írja le a legjobban az érzést, ami a film után elfogott. Düh, tehetetlenség, elképedés, szomorúság és a tisztelet érzésein keresztül hullámoztatja nézőjét a film minden egyes mozzanata. Aki esetleg kételkedett benne, hogyan lehet bármiből, így a világvégéből vagy a klímakatasztrófából is üzletet csinálni, ez a film nagy segítséget nyújt a kételyek eloszlatásában. Egy sci-fin át mutatott görbe tükör ez a világnak a javából.
Adott egy amerikai tudós és egy doktorandusz, akik nagy felfedezést tesznek. Igen ám, de nem elég nagy emberek és nem jönnek eléggé ismert helyről ahhoz, hogy komolyan vegyék őket. Pedig a helyzet kicsit sem olyan, amit érdemes elviccelni: egy üstökös közeledik a Föld felé és kicsit több, mint fél év múlva el is pusztítja azt. Ha az első jelzésnél komolyan vennék őket, a bolygó menthető lenne, vagy legalábbis meglenne rá az esély.
Helyette mi történik? Lejárató kampányok, elbagatellizálás, üzleti szempontok előtérbe helyezése, korrupció mindenütt. Mert hát úgy tűnik, fontosabb az éppen zajló politikai élet, a választások és a szembeálló pártérdekek, mint a bolygó, ahol élünk a teljes élővilágával együtt. Sőt, még az is fontosabb, és nagyobb figyelmet magára vonó jelenség, hogy melyik tiniszínésznő szakított éppen melyik pasijával. Hiábavaló minden próbálkozás, az üzenet nem megy át: mind meghalunk! Hiába jutnak el újságokhoz és tv műsorokhoz, eredmény semmi. Mintha a föld népe nem is hallaná az üzenetet.
Sem országuk vezetői, sem az átlagos emberek nem veszik komolyan, olyannyira, hogy akár a zaklatás szintjéig is elmerészkednek. Bántják azt, aki ki meri mondani, aki próbálja felhívni a figyelmet. Hiába, a rossz hír hozójának lenni nem egy hálás feladat. Tipikus példája ez annak, amikor annyira nem vagyunk hajlandóak egyes lehetőségeket figyelembe venni (félelemből, dacból, vagy bármi más miatt), hogy inkább elhúzunk a másik szélsőség felé. De jól példázza ez a „meg nem történtté tevés”, mint elhárító mechanizmus jelenlétét is. A pszichológiában ismert egyik kognitív torzításra, a „túlzott magabiztosság” elnevezést viselő téves meggyőződésre is szép példát kapunk a filmből. Ezúttal azonban a saját döntésbe és a jó teljesítménybe, sikeres projektbe vetett irreálisan magas bizalom végzetes következményeket hoz magával.
A film csodálatos képet fest arról is, hogyan darálhat be a média: hogyan lehet egy szegény, különféle szorongásokkal küzdő, egyetemi oktatóként dolgozó tudósból néhány hét leforgása alatt feleségét megcsaló, önmarketingelő valaki, aki olyan tudományos állításokat képvisel a nagyközönség előtt, aminek az igazáról abszolút meg sincs győződve?
Oké, vannak gyenge próbálkozásai, hogy válaszokat kapjon, de végül mégsem kelt benne gyanút, hogy nem kap. A média beszippant és eltereli a figyelmet a lényeges dolgokról. Ehhez sajnos nem is kell a sci-fik világáig menni, elég, ha körülnézünk magunk körül. Ez a film nemcsak pszichológiai szempontból érdekes, de erőteljes szemnyitogató hatással bírhat sok szempontból. Mi van a társadalommal? Egyáltalán mi az érték?
Mondhatjuk, hogy ez egy sci-fi, csak egy kitalált történetet dolgoz fel, egy tehetséges forgatókönyvíró és egy hatásos rendező közös műve, de ha jobban belegondolunk, ez akár a valóság is lehet, még ha nem is ilyen szélsőséges témában. Az effektek és a rendezés pedig csak fokozzák a nyomasztó hangulatot, amivel a valóság szépen rátelepszik a vállunkra. Ha nem tudnánk magunktól is, mi minden pusztul el a bolygóval együtt, erre szépen emlékeztetőt kapunk. És mi történik kétórányi érzelmi hullámzás után? Csend és elmélkedés, míg fel nem oldják egy szatirikusan ható jelenettel, amiben a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ajánlom mindenkinek, aki olyan filmet keres, ami a pszichológiai vonatkozáson túlmutatva jelentős társadalmi kérdéseket is feszeget. Kicsit olyan, mintha a kanapén ülve felrázná a nézőt: hahó, térj észhez és cselekedj!