Jó csaj vagyok. Oké, nem egy Claudia Schiffer, de mindent egybe véve nincs okom
panaszra. Persze a pillanatnyi testképem nagyban összefügg azzal, hogy most lelkileg is
kiegyensúlyozott vagyok. Néhány hónapja ugyanez a test rendkívül nyomasztott, de ennek a mérgező környezetem volt az oka. Ez egy másik történet.
Szóval itt van ez a test, aminek számos apró, vagy velem született, vagy a koromból és/vagy a mindannyiunkat egy éve körbe lengő Covid-helyzetből adódó (mozgáshiány stb.) tökéletlensége van és nekem ezzel együtt tetszik. Ebbe az idillbe pedig beletrollkodott egy bőrallergia. Persze a tünetek megjelenése több mint kellemetlen volt, de ahogy a csaláncsípés szerű érzés elmúlt, a gyulladás enyhült, hatalmas, hennaszerű foltok maradtak a bőrömön, ami nekem megtetszett. Különleges minta alakult ki rajtam. Egyedi és szerintem baromi jól néz ki, szóval nem zavart. Lelkesen nézegettem a tükörben, ismerkedtem az új külsőmmel és elképzeltem, milyen dögös és egyedi leszek majd a strandon. Magam előtt láttam az Insta-képeket és hogy milyen ruhákba bújok majd, hogy mindenképpen kilógjon.
Egyszerűen amolyan istenadta megkülönböztető-jelzésként láttam, ami egyedibb, mint egy
tetoválás és kizárólag én vagyok.
Persze fényképeken küldözgettem a barátaimnak, vártam, hogy osztoznak az
izgatottságomban, valami olyasmit akartam hallani, hogy „hú, de király!” vagy „egész vagány!”, de itt jött a meglepetés. A környezetemből mindenki elkezdett sajnálni. Szörnyülködtek, hogy mi lesz így velem, hogyan fogok nyáron felöltözni, „mi lesz a strandolással?” és hogy „Ez tényleg sosem fog elmúlni?” „Valamit csak lehet tenni!” „Válts bőrgyógyászt!” „Ez rettenetes!”.
Lefagytam. Nagyon rosszul esett. Kicsit ki is kértem magamnak és igyekeztem rendbe tenni mindenki fejében, hogy de nekem ez tetszik. Az emberek viszont nem vették a lapot. Mint ha meg sem hallották volna, továbbra is mindenki igyekezett „támogató” lenni, hogy ne aggódjak, el fog múlni, mondogatták, hogy „csak van rá megoldás”. De mi van, ha én nem akarok? Miért nem merült fel szinte senkiben, hogy előbb megkérdezze, én hogy érzem magam a megváltozott testemben? Mi van, ha ez az egész nekem nem egy átok? Mi van, ha önazonos és én szeretek ilyen lenni? Miért akar a környezetem meggyőzni arról, hogy baj, ha valami a testemen nem igazodik a sztenderdhez? Miért vált ki ilyen mértékű félelmet másokból, hogy valami az ÉN testemen eltér a megszokottól? Ha nekem ez nem okoz kényelmetlenséget, akkor nekik miért? Miért vetítik ki rám a saját félelmüket?
Egyáltalán miért rettegnek az emberek különbözni?
Nekem tulajdonképpen eszembe sem jutott aggódni, amíg mások el nem kezdtek aggódni helyettem. Elbizonytalanodtam. Elkezdtem rosszul érezni magam, gyötrődtem és már én is félve gondoltam arra, hogy ha a közeli környezetem így reagál, vajon mások hogyan fognak rám nézni? Elgondolkodtam, hogy takargatnom kellene és fürdés közben szivaccsal dörzsölgettem, mint valami koszfoltot, hátha halványodni kezd, de közben azt kívántam, hogy maradjon ilyen. Titkon továbbra is tetszettek az alaktalan foltok és akkor elgondolkodtam: Kinek mi köze az én testemhez?
Miért sanyargatom magam egy olyan sztenderdhez való tartozásért, amibe nem is akarok beletartozni?
Milyen jogon helyez nyomást bárki rám, hogy megfeleljek az ő értékrendjének, miközben az én mintáim az égvilágon senkinek sem ártanak? Még nekem sem. Nem fáj, nem kellemetlen, csak van.
Már nem dörzsölgetem a foltjaimat. Nézegetem, újra barátkozom vele. Ápolom,
vizsgálgatom, szeretem, mert más. Nem tökéletes, nem sztenderd, sőt, egy traumának köszönhetem, mégis tulajdonképpen egészséges és valami olyat mutat a világnak, amit semmi más. Pont olyan, mint én.
Kép forrása: FreePik