Hogyan juthatunk el odáig, hogy meg tudjunk bocsátani a szüleinknek? Mi vezethet el addig a folyamatig, amíg megrágjuk gyerekkorunk fájdalmait, megemésztjük, és képesek leszünk egy másik perspektívából rájuk nézni?
A tranzakcióanalízis módszerén belül ezt a tanácsadási folyamatot vagy technikát újradöntési munkának hívjuk.
A fejünkben lévő „Szülői hang” vagy üzenet nem azonos a saját szüleinkkel. Lehet, hogy gyerekkorunkban valóban elhangzott az a mondat, hogy: „Én megmondtam, így nem lesz belőled semmi”, és talán halljuk is valamelyik szülőnk hangját, szinte látjuk magunk előtt az arcát, amikor ez és ehhez hasonló mondatok újra felhangzanak a fejünkben, de valójában nem ők azok, akik ténylegesen megjelennek. Egy általunk kreált szülői énállapot az, amelyik aktiválódik, és ezt mi hozzuk létre azokból a korábbi szülői mintákból, melyeket gyerekkorunktól kezdve magunk köré gyűjtöttünk, megtapasztaltunk. Ebből gyúrunk össze egy szülői énállapotot, melynek negatív aspektusa erősen korlátozó jellegű.
A Gyermek találkozik a szülői üzenetekkel és elvárásokkal, és egészen 6 éves koráig nem alakul ki még Felnőtt énállapot, ami a racionális gondolkodás segítségével kivédené ezeket a sokszor fájó üzeneteket. Szinte védtelenül találja szemben magát ezekkel. Legalábbis látszólag. A Gyermek, aki érez, és ösztönösen reagál, hoz egy korai döntést: hogyan, melyik szülői üzenetet hallja meg, melyikre reagál, s ehhez milyen viselkedést fog kialakítani, hogy túléljen.
A szülők korai elvárásai a gyerekkel szemben sok esetben nem verbálisak: nem feltétlenül mondják ki, hogy: „Akkor tudlak szeretni, ha nyugodt, csendes baba leszel”, de éreztetik, s erre a gyerek valahogy reagál. Alkalmazkodó lesz, valóban jó gyerek, vagy fellázad ellene, és egyre többet fog sírni. Ez aztán tovább alakítja a szülő és gyerek dinamikáját, kapcsolatuk ez által alakul, formálódik. A gyermek tehát dönt: melyik szülői üzenetre milyen manipulációs stratégiát alakítson ki magának, ami a legoptimálisabb. Így íródik meg a Sorskönyv. S később, bizonyos – stresszel teli – élethelyzetekben a jelen információit annak fényében értelmezi, gyűjti be, hogy mennyire tud beleilleszkedni a saját sorskönyvi folyamatába. Ha nekem az a koragyerekkori tapasztalatom, hogy ne érezzek, mert anyám nehezen viseli, ha szomorú vagyok, vagy sírok, akkor később – felnőttként – lehet, hogy problémát fog jelenteni a negatív érzelmek megélése. Ha gyerekként azt éreztem, hogy teljesítenem kell ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak a szüleimhez, felnőttként nehezen fogok tudni határokat szabni a munkában, mindent el akarok végezni, és egy maximalista viselkedésmódot fogok kialakítani magamban. Ha az apám elvárta, hogy erős legyek, ne mutassak gyengeséget, akkor erőmön felül fogok felnőttként is megoldani helyzeteket, és nehéz lesz számomra érzelmeket megélni és megnevezni.
Ezen azonban lehet változtatni. Újradöntési folyamatnak nevezzük azt, amikor a jelen fókuszából gondolkodunk azokról a korai tapasztalatokból gyűjtött érzelmekről, melyeket újra és újra átélünk. A Felnőtt énállapot képes ezeket megszűrni, a logikus gondolkodás segítségével információkat gyűjteni, átgondolni, és nem hirtelen, dühből vagy félelemből reagálni. Ha tetten érünk életünkben visszatérő mintázatokat, olyan helyzeteteket, párbeszédeket, konfliktusokat, melyeket gyakran újrajátszunk (mindig ugyanúgy reagálok, mindig azt érzem), akkor érdemes megvizsgálni ezeket a helyzeteket, egy Felnőtt, racionális szűrőn keresztül.
Szüleinkkel kapcsolatos konfliktusaink során majdnem minden gyermekkori tapasztalat újrajátszódik, ezért is nehéz velük szemben higgadtan reagálni. Bár gyerekként hozunk egy döntést, hogy hogyan fogok viselkedni velük szemben, melyik érzelmükre – üzenetükre én hogyan reagálok, de ezt felnőttként módosíthatom: dönthetek újra. Illúzió azt gondolni, hogy ők kikényszerítettek belőlem egyfajta viselkedést, azt éreztették velem, hogy … kevés vagyok, rossz vagyok, gyenge vagyok, nem vagyok szerethető stb. Ebben nekem is szerepem volt. Valamiért, akkor, úgy döntöttem, hogy ezt fogom magamról gondolni. Ezen felnőttként tudok változtatni, gondolhatok és érezhetek máshogy. Nem csak ők felelősek azokért a dolgokért, amik velem történtek, felnőttként megtanulok felelősséget vállalni a tetteimért, elviselni a követkeményeket. Megbocsátani a szüleimnek azt jelenti, hogy elfogadom, azt, hogy valami miatt úgy működtek, ahogy, és elfogadom, hogy én valamiért úgy reagáltam, ahogy. De ami a legfontosabb: észreveszem, hogy felnőttem, megváltoztam, most már tőlük függetlenül képes vagyok döntést hozni, máshogy gondolkodni, vannak lehetőségeim, és én tudom eldönteni, hogy melyiket választom. Én irányítom a saját életemet, nekik ebbe már nincsen beleszólásuk. Ha eljutok az empátiáig, a megbocsátásig, akkor képes leszek érzelmileg is leválni, és független, autonóm lényként működni. Szüleim viselkedésére nincsen közvetlen ráhatásom, de ha én változom, arra reagál a környezet is. Gondolhatnak rólam bármit, lehet, hogy felnőttként sem tudok soha elég jó lenni, megfelelni az elvárásaiknak: de vajon szükségem van az ő elismerésükre? Kell nekem ahhoz, hogy boldog, kiegyensúlyozott és független életet éljek?
„Ismerd meg a sorsod” – áll a delphoi jósda falán: és valóban, amint megismertük azokat a dinamikákat, amik gyermekkorunkban körülvettek, el is tudjuk engedni, és írhatunk magunknak egy olyan történetet, ami nekünk jó.