A december egyszerre lassulásra hívó és sürgető, bensőséges és megterhelő. Miközben ott van a vágy a meghittségre, az ünnepre való csendes ráhangolódásra, aközben jelen van az év végi hajrá, a lezárások ritmusa és a külső-belső elvárások hullámzása is. Párterápiás munkámban sokszor látom, hogy advent közeledtével többször az a láthatatlan, vagy sokszor ki is mondott mondat fogalmazódik meg a párkapcsolatban, hogy „legalább akkor ennek az ünnepnek, az ünnepi készülődésnek most különlegesnek, békésnek, tökéletesnek kell lennie, ha már az év eddigi része ilyen vagy olyan volt”. Ezzel azonban – bármilyen szeretetteljes szándék mellett is vágyunk erre – távolodunk attól, ami valódi közelséget teremt. A „kell” külső mérce, a kapcsolat viszont belső ritmusból, jelenlétből és egymás meghallásából születik. Advent eredeti jelentése a várakozás, a belső tér megnyitása, megérkezés egymáshoz és az ünnephez – és talán párként is erre van a legmélyebb szükségünk. Megérkezni önmagunkhoz, hogy onnan tudjunk aztán megérkezni egymáshoz is.
A határok szerepe – védelem, ritmus és saját igényeink megfogalmazása
A lelassulás egyik kulcsa, hogy felismerjük saját egyéni határainkat is. A határok nem falak, hanem sokkal inkább olyan szelíd jelölők, amik azt mutatják, hogy mi az, amiben még önazonosan önmagunk maradunk. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, könnyen belesodródhatunk olyan ünnepi forgatókönyvekbe, másoknak való megfelelésbe, amelyek valójában nem szolgálnak minket, nem is rólunk szólnak, és emiatt a mélyben bennünk szorongást, frusztrációt, feszültséget szülnek. Sok pár éli meg bűntudattal, amikor nemet mond – ha tud nemet mondani – a túlzsúfolt ünnepi rokonjárásokra, vagy amikor nem szeretnének minden évben ugyanabba a ritmusba és rohanásba belesimulni, csak azért, mert eddig „így volt szokás”.
A határok kijelölése épp azt teszi lehetővé, hogy az ünnepi készülődés és az ünnep valódi legyen, kettőnkről is szóljon, és meg tudjuk benne teremteni saját magunk önazonos mivoltát. Amikor ki tudjuk mondani, hogy mire nem, és mire mondunk igent, akkor létrehozunk egy olyan teret, saját közös rítusokat, amikben megpihenhetünk – külön-külön és együtt is. A saját ritmusunkhoz, rítusainkhoz és belső szükségleteinkhez való kapcsolódás nem önzés, hanem egyfajta mély önképviselet, amely a kapcsolatot és önmagunkat is szabadabbá és stabilabbá teszi.
A saját közös adventi rítus megtalálása
Minden párkapcsolat működésében vannak olyan látható és láthatatlan rítusok, olyan ritmus, ismétlődő gesztusok, amelyek összetartják a kapcsolatot és működtetik a mindennapokat. Advent különösen jó alkalom lehet arra, hogy ezekre a rítusokra, szokásokra, kapcsolati működésmódunkra is ránézzünk, vagy akár új rítusokat is szőjünk magunk köré, amivel közelebb kerülhetünk egymáshoz és még inkább intimebbé tudjuk tenni a kapcsolati működésmódunkat. Feltehetjük magunknak az alábbi kérdéseket is, hogy melyek a mi saját adventi rítusaink? Vannak-e egyáltalán ilyenek? Vagy milyenek a mi karácsonyi rítusaink? Vannak-e ilyen rítusaink?
Egy rítus nem attól lesz értékes, hogy különleges vagy ünnepélyes. Értékét a személyessége és az egymás felé fordított figyelem adja, amelyből érezhetjük az egymáshoz tartozást, és hogy valamit együtt, ketten közösen teremtünk meg az ünnepi készülődésben és utána majd az ünnepben. Lehet ez egy közös tea esténként az adventben, egy lassú séta a városi fények között, egy beszélgetés arról, hogy milyen volt a mai nap, vagy akár egy „szabad este”, amelyen nincsenek elvárások, csak mi és a kapcsolódás. A rítusok olyanok, mint valamilyen apró ünnepi kövek a közös út mentén, amelyek megállítanak, emlékeztetnek, összekapcsolnak és közös gondolkodásra és tanakodásra hívnak.
Racionális és érzelmi működés az ünnepi készülődésben
A decemberi időszak gyakran felerősíti a párkapcsolaton belüli különböző működésmódokat is. Sok kapcsolatban megfigyelhető, hogy az egyik fél inkább racionálisan közelít az adventhoz és a karácsonyhoz – teendőkben, feladatokban, logikai lépésekben gondolkodik –, míg a másik fél érzelmi oldalról kapcsolódik, a meghittségben, hangulatban, közelségben találja meg a lényeget. Gyakran a nők az érzelmi részleteken keresztül élik meg az ünnepi készülődést és az ünnepet, míg a férfiak praktikusabban, szervezettebben reagálnak, de ez természetesen lehet fordítva is. A lényeg, hogy egyik működésmód sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen más.
A kapcsolatok biztonságát nem az adja, hogy teljesen egyformák vagyunk, hanem az, hogy ki tudjuk-e mondani a belső valóságunkat és szükségleteinket, és hogy ezek nyitott fülekre találnak-e a társunknál. Amikor megkérdezzük egymástól azt, hogy „Te hogyan vagy ebben az időszakban? Milyen ünnepre vágysz? Hogyan lenne ez mindkettőnk számára jó?” – akkor hidat építünk a két működésmód közé. A racionális fél megtanulhat közelebb kerülni az érzelmekhez, az érzelmesebb fél pedig megtapasztalhatja a praktikus szervezés biztonságát. Ez az egymás felé tett nyitás és nyitottság teremti meg a valódi közelséget.
Mit tehetünk a konfliktusokkal az adventi időszakban?
Az adventi időszakban felmerülő konfliktusok természetes részei a közös életnek, és nem csökkentik az ünnep értékét. A harmonikus advent nem azt jelenti, hogy nincsenek nehézségek, hanem azt, hogy képesek vagyunk velük jól bánni. Fontos, hogy ne söpörjük a feszültségeket a szőnyeg alá, hiszen a konfliktus sokszor annak a jele, hogy valamelyikünk határa sérült, vagy valami régi, belső történet aktiválódott. Ha ezeket kimondjuk, már elindul az oldódás. Érdemes arra törekedni, hogy ne egymás ellen, hanem egymás mellett álljunk. A „mi a baj veled?” helyett sokkal inkább a „mi történik most benned vagy bennünk?”, vagy a „hogyan tudunk ebben együtt lenni?” kérdések feltétele ajánlott egymás felé. A kapcsolódást az is segíti, hogy ahelyett, hogy a másikat kezdjük el minősíteni, nevet adunk az érzéseinknek és asszertíven kimondjuk, hogy az adott helyzet milyen érzéseket keltett bennünk. Sokszor éppen az okozza a feszültséget, hogy az érzéseink kimondatlanul maradnak bennünk és feszítenek. Ha meg tudjuk fogalmazni, hogy „most túlterhelt, tehetetlen vagy szomorú vagyok”, vagy „szorongok”, vagy „szükségem lenne rád” vagy arra, hogy átölelj, vagy mondj egy-két szót, ami megnyugtat és érzelmileg stabilizál, akkor nemcsak saját magunkhoz kerülünk közelebb és válunk nyugodtabbá, hanem a másik számára is érthetőbbé válunk és kulcsot is adunk neki saját magunk működéséhez.
A karácsony ne a megfelelés tere legyen, hanem a megérkezésé
A karácsony nem attól válik meghitté és bensőségessé, hogy sikerül teljesíteni egy külső listát, vagy mások elvárásait, hanem attól, hogy két ember – két történettel, két érzékenységgel – képes egymás felé fordulni, szeretetben és megértésben. Néha fáradtan, néha bizonytalanul, néha nevetve vagy könnyekkel, de őszintén. A lelassulás itt nemcsak tempóváltás, hanem kapcsolódási forma, és egyfajta olyan döntés is egymás és a kapcsolat mellett, hogy az ünnepet nem túlélni, hanem megélni szeretnénk. Egymással, közösen, békében, megérkezésben és önazonosan.
Önreflektív kérdések az adventi készülődéshez
- Milyen érzéseket ébreszt bennem a közelgő ünnep, és honnan ismerősek számomra ezek az érzések?
- A csend és lelassulás, vagy a közösségi élmények és aktivitás hoznak most inkább egyensúlyt egyénileg és párkapcsolatilag?
- Melyek azok az adventi tevékenységek, amelyek valóban töltenek – és melyek azok, amelyek inkább kimerítenek egyénileg és párkapcsolatilag?
- Hol jelenik meg bennem a „kell” a készülődésben, és mit üzen ez rólam vagy a családi mintáimról?
- Milyen határokat lenne fontos meghúznom/meghúznunk idén ahhoz, hogy az advent ne a megfelelésről, hanem a belső lelassulásomról és az egymáshoz való megérkezésről szóljon?
- Mennyire érzem úgy, hogy mások elvárásai vezetik az ünnepi készülődésemet? Hol tudok inkább a saját ritmusomhoz visszatérni?
- Mit szeretnék idén tudatosan „elengedni” az ünnepből? Egy korábbi szokást, egy túlterhelő rokonjárási kört, vagy egy idealizált elvárást a „tökéletes karácsonyról”?
- Milyen közös adventi rítusaink vannak párként – és melyik az, amelyik valóban erősít minket?
- Mi az a rítus, szokás vagy apró gesztus, amit idén szeretnék/szeretnénk bevezetni, hogy közelebb vigyen a másikhoz?