Valami rossz már jó ideje – sőt, ha őszinte vagy magaddal, már az elején érezted, hogy itt-ott kilóg a lóláb. De hát sokszor olyan jól bánt veled, ráadásul, amikor kedves volt, pont azokat a dolgokat mondta, amiket hallani szerettél volna.
De valami az elmúlt időben egyre és egyre feszít, nem tudsz megnyugodni mellette, ugyanazokat a köröket futjátok, és azt veszed észre, hogy már csak a vakációkra és néhány régi szép pillanatra visszaemlékezve tartod magadban a lelket, hogy de, ez a kapcsolat mégis milyen jó. Figyelmen kívül hagyva persze azt, hogy egyre kevesebb a valóban intim, harmonikus pillanat, amikor önmagad lehetsz felszabadultan, amikor biztonsággal támaszkodhatsz rá. És egyre többet ültök egymás mellett megsértődve, vagy érdektelenül, mint két idegen, aki valamiért egy helyre megy épp haza.
Csak közben halogatod, „ez csak egy időszak, ami majd elmúlik”, megígéritek egymásnak, hogy más lesz, elmondod, hogy melyek azok a dolgok, amelyek neked fájnak, de ő amint hátat fordít neked újra és újra megteszi veled ugyanezeket.
Már érzed, hogy egy olyan vonaton ülsz, amiről már régen le kellett volna szállnod.
Persze most félsz, mert már ha most szállsz le sem tudod, hogy hová érkezel.
És ez érthető, mert megszakítani egy párkapcsolatot egy borzasztóan összetett és nehéz döntés. El kell különítenünk, hogy meddig terjed a saját felelősségünk, saját cselekedeteink következményeinek határa, melyen képesek lehetünk változtatni. Csak a probléma általában sosem csupán az egyik emberen, hanem két ember interakcióján múlik. Lehetek én is rossz meg te is, és kihozhatjuk egymásból mégis a jót, de az is lehet, hogy egyedül mindketten jók vagyunk, csak valahogy mikor együtt vagyunk, akkor félremegy valami. Dolgozhatunk tehát kettőnkön, hogy hogyan értjük félre egymást, de vannak olyan helyzetek, amikor legbelül már rég tudjuk: jobb lenne külön.
Miért is lépjük meg ennyire nehezen ezt a döntést, és miért olyan nyögvenyelős elengedni még a legmérgezőbb kapcsolatokat is?
Ahelyett, hogy rögtön hinnénk az ilyenkor felmerülő, és általában teljes mértékben félrevezető közhelyeknek, hogy az adott illető biztosan a lelkitársunk, vagy hogy ennek a kapcsolatnak még esélyt kell adni, mert „a szívünk azt akarja”, és visszarohannánk volt szerelmünk karjaiba néhány ugyanolyan körre, érdemes figyelmeztetnünk magunkat: az agyunk egy különös játékot űz velünk ilyenkor.
Amikor szeretünk valakit ugyanis, akkor az agyunkban rengeteg olyan anyag szabadul fel, ami pozitív érzéseink, kötődésünk kialakulásához hozzájárul. Lényegében egy olyan motivációs állapotot létrehozva, melyben figyelmünk a másik ember megtartására, kapcsolatunk ápolására irányul. Azon területek aktiválódnak ha szerelmesek vagyunk, melyek bármely más függőségért is felelősek: így valóban szakításkor nem különbözünk sokban attól, aki éppen egy káros szenvedélyéről igyekszik leszokni, miközben az „ösztönei” próbálják ebben újra és újra megakadályozni, és elcsábítani őt, hogy „csak még utoljára”.
Ha az még nem lenne elég, hogy szó szerint le kell szoknunk a másik emberről, még egy dolog történik bennünk, amely megakadályozza a folyamatot: kapcsolataink megszakadásakor, visszautasítottság, elhagyottság élménye esetén úgynevezett szociális fájdalmat élünk át. Ez lényegében biológiai szinten, az agyunkban nagyon hasonló ahhoz, mint amikor fizikai fájdalmat érzünk – funkciója pedig sok ezer évvel ezelőttről eredeztethető, amikor az ember élete még szorosan kötődött ahhoz, hogy éppen van-e mellette társ, aki képes őt megvédeni.
Bár az agyunk ezen ősi része túl lassan alkalmazkodik, így nem árt ismét nekünk figyelmeztetni, hogy intenzív érzéseink, lehangoltságunk és kétségbeesésünk ellenére már nem szükséges magunk mellett hordoznunk Rómeónkat, hogy a 4-es 6-os villamoson ne találjon szíven egy dárda, ahogy a szupermarket zöldségpultja mögül sem fog megtámadni minket egy puma, ha nincs egy törzsnyi büszke férfiú mellettünk.
A másik dolog pedig, ami rendkívül megnehezíti a szakítás, a továbblépés folyamatát, az az, hogy ha valakivel együtt vagyunk, együtt tervezünk, akkor az identitásunk egy részévé válik a vele való kapcsolatunk.
Hiszen már annyi energiát fektettem kettőnkbe, kész volt az ütemterv életünk következő tíz évére, most adjam fel az egészet? Engedjem el a – fejemben megalkotott – jövőm egy darabját, és induljak a 0-ról újra?
És az egészhez hozzátartozik a sokszor kimondatlan szociális elvárásnak való megfelelés is, hogy most újra én legyek az, aki egyedül megy az összejövetelekre, akinek nincs kihez hazamennie, akinek vacillálnia kell azon, hogy kivel menjen moziba?
Mintha annak ellenére, hogy ha körbenézünk a körülöttünk lévő párokon, akkor közel sem irigyeljük el legtöbbjük a kapcsolatát is élne bennünk, hogy ha párkapcsolatban vagyunk, az egyben azt is tükrözi, hogy értékesek vagyunk. Hogy elegek vagyunk.
Valahogy elhisszük mi is, hogy attól, hogy egy ember elköteleződik mellettünk az egyenlő azzal, hogy boldogok vagyunk, hogy már nincs min aggódnunk, hogy kész az életünk, hogy szerethetők vagyunk.
Pedig az igazság az, hogy egyrészt senkinek sem tartozom elszámolnivalóval, nem kell bizonyítanom semmit az életemmel. Lehetek egyedül 20, 40, 60 évesen, sosem kell szülnöm, megházasodnom, ha nem szeretnék, vagy ha csak nem úgy alakultak a dolgok, és semmivel sem ad hozzá az értékességemhez, ha mindez megvan. Mert az értékességem valójában soha sem egy másik emberben gyökerezik.
Másrészt pedig, amíg mástól várom, hogy kiegészítse az életem, amíg önmagam nem vagyok boldog, addig a másikat csak használom, hogy ne kelljen szembenéznem magammal, és hogy valójában mit is szeretnék az életemtől. Így az egyedüllét sokszor a legszeretetteljesebb dolog, amit önmagunkért, és a jelenlegi vagy majdani szeretteinkért tehetünk.
Szóval, te tényleg a másikat szereted, vagy csak magadat nem szereted még eléggé?