Miért van az, hogy időről időre ugyanazokat a játszmákat játsszuk? Miért van az, hogy sokszor úgy érezzük az adott vita hevében, hogy ez már pontosan így lezajlott korábban is? Mintha egy előre megírt forgatókönyvet követne az, ami most kettőnk között zajlik. A másik kimond egy mondatot, úgy néz, én erre pontosan úgy reagálok, ahogyan korábban is, aztán elkezdődik, pont, mint tegnapelőtt, és ugyanúgy van vége. Nem akarom, te sem, mégis újrajátsszuk.
Az Eric Berne nevéhez köthető játszma kifejezést mára már nemcsak a tranzakció analízis irányzat használja, hanem sok más iskola is beépítette a kifejezéstárába. De mi is a játszma, és miért okozhat problémát?
Először is jó tisztázni, hogy nem minden konfliktus és vita jelent játszmát: vita során kiegyenlített felek állnak szemben egymással, fejtik ki különböző nézetüket egy bizonyos helyzetről, mely nem feltétlenül hat károsan a másikra vagy a kapcsolatra: egy konstruktív vita során mindkét fél azt érzi, hogy halad valami felé a párbeszéd. Van egy probléma, amit aktívan akarnak megoldani, gondolkodnak, a jelen helyzetre – az itt és most problémáira – reagálnak.
Játszma során azonban olyan korábban tanult viselkedést mutatunk, és olyan korábban átélt érzéseket érzünk, amik csak távolról kapcsolódnak az aktuális problémához. Amikor játszunk, korábbi – akár gyerekkori – életeseményeink érzései, tapasztalatai és gondolatai játszódnak újra le a fejünkben. Gyakorlatilag ráhúzzuk a múltat az aktuális helyzetre, és egy automatikus viselkedésbe lépünk. Mivel automatikusan történik, így a tudatosságot elkerüli, emiatt leállítani is nehéz. Az ártatlan, elsőfokú játszmák – pl. egy flörtölés – nem feltétlenül jelentenek problémát. Egy kevésbé támadó csipkelődés, kevésbé bántó pletyka még nem feltétlenül okoz nagy lelki károkat. Viszont hamar át lehet lépni komolyabb és veszélyesebb játszmákba, ha nem lépünk ki időben.
Mindenki szeret játszani, mindenki játszik valamilyen játszmát, emberi kapcsolódásaink jelentős részét ez teszi ki. Illúzió és kivitelezhetetlen dolog lenne azt hinni, hogy teljesen elkerülhető. Viszont jó, ha tudjuk, mikor – kivel – mit játszunk, mielőtt még valaki megsérülne.
A játszmához három szerep, két fél és egy képlet kell. A berne-i koncepciót Stephen Karpman pszichiáter egészítette ki a drámaháromszög modellel.
Az Üldöző – a támadó, kritikus. Dühös, ingerült, agresszív, ráförmed a másikra és türelmetlen. Cukkol, piszkál, csipkelődik, olyan, mintha provokálni szeretne. Szeretné megtalálni az Áldozatot: aki gyakran érezheti vitahelyzetben falhoz szorítva magát, akár passzív-agresszívan reagálva a helyzetre: duzzog. Nem tudom, mit tegyek, bárcsak valaki megoldaná helyettem.
És a Megmentő, aki túlvállalja magát, erején felül dolgozik, szervez, megold problémákat. Soha nem mond nemet, és meg van győződve arról, hogy mindenki más boldogsága előrébb való.
Játszmában ezeket a szerepeket cserélgetjük, de van egy kedvenc, amit gyakrabban veszünk fel.
A világot hiedelmek, elképzelések, tanult-megtapasztalt érzések, gondolatok és viselkedések mentén értelmezzük. Ezeket illesztjük rá a valóságra, az aktuális helyzetre. Minden, amit a másikról mondunk, gondolunk, rólunk szól. Amikor játszmába kezdünk, vagy belekerülünk, valójában egy tudattalan igényünket szeretnénk kielégíteni: vágyunk valamire, elismerésre, ingerre, figyelemre, szeretetre, közelségre, intimitásra, de minderről vajmi kevés fogalmunk van. Valahogy el akarjuk érni, hogy ezeket megkapjuk: provokációval, túlvállalással, vagy éppen passzivitással.
Minden embernek van egy gyengepontja (GYP), amibe bele tud akadni a játszmaindító mondat – a horog (H). Ha jól ismerik egymást a felek, csodálatos gördülékenységgel tudják játszani a játékot:
H + GyP → V + Á + Sz + Ny
A fáradt férjnek szegezett: „Már megint elfelejtetted a kenyeret?!” kérdés pillanatok alatt átválthat játszmába, ha beakad.
(Fé): Most értem haza, egész nap dolgoztam, voltál boltban, nem?
(Fe): Te akartál ma este áthívni barátokat.
(Fé): Mert azt mondod, soha nem jönnek hozzánk. Én szeretnék a kedvedre tenni.
(Fe): De megkérdeztél?
Az Áldozat – Megmentő (szeretném, ha neked jó lenne…) szerepcsere mutatja, hogy sikeresen elindult a játszma, megvan a válasz (V), az átváltás (Á) az egyik részről és a Szembesülés (SZ) a másik féltől. Dönthet, hogy tovább támad, vagy áldozatot játszik, és úgy tartja fenn a játékot. A játék akkor ér véget, ha mindenki bezsebelte a nyereséget (NY), valamilyen sztrókot, megerősítést, ami lehet negatív is. Ha másod-harmadfokú játszmákat játszunk, annak megvan az a veszélye, hogy mindkét fél sérül, és olyan bántásokat zsebelünk be, amit szépen be tudunk illeszteni a korábban bezsebelt fájdalmak közé. Ez hosszútávon komoly lelki sérüléseket okoz.
Honnan lehet tudni, hogy játszmában vagyunk?
Ha azt gondoljuk, hogy egy adott helyzetben csak nekünk van igazunk, akkor benne vagyunk. Ha kizárunk minden egyéb lehetőséget, nem gondolkodunk egyéb opciókon, valójában nem megoldani akarunk egy problémát, hanem múltbéli sérelmekkel szeretnénk az igazunkat bizonyítani, akkor is benne vagyunk.
De van jó hír: ki lehet belőle lépni!
Változtassunk témát, változtassunk hangnemet, vegyünk egy nagy levegőt, és ha nem marad más, hagyjuk el a helyszínt, sétáljunk egy nagyot és higgadjunk le. Bár a múltat visszafordítani nem lehet, azon nem változtathatunk, honnan jöttünk, mit éltünk át, de arról dönthetünk, hogy milyen jövőnk lesz, és kik leszünk benne.
Olvasni való: Eric Berne: Emberi játszmák