Küldött egy e-mailt a főszerkesztőm, hogy szeretné, ha írnék egy cikket a hűtlenségről.” Menne, van valami véleményed a témáról?” Viccelsz ??!!!! – kérdeztem – egy lexikont tudnék írni róla!”
Leültem a teraszomon a kis fotelembe és elővettem a laptopom. Na most megírom a tutit. Megcsalás, hűtlenség? Mindent tudok róla. Aztán ültem és vártam. Vártam, hogy előmásszanak a lelkem mélyéről a rég eltemetett gondolatok, képek és érzések. Keresgéltem a kis ócska, megkopott ládikókat, hogy szépen felnyitogassam és hagyjam kiáramlani az emlékeket. Hűen választott nevemhez, most is csak a fájdalom, a szégyen és az elkeseredés került elő a mélyből. Hát ez a Pandora sem tud újat villantani!
Forró nyári délelőtt volt. Már reggel kilenc lehetett és látszott, hogy ezen a napon is kapunk rendesen az afrikai melegből, amit a meteorológusok már jó pár napja hajtogatnak. Hétvége van, talán megpróbálok bejutni egy strandra. Kedvesem az ágyon már szintén ébredezik, összeszűkült szemekkel nézi az órát, majd sietve ráncigálja magára a ruháját. Valószínűleg a fejem felett apró kis kérdőjelek tűntek fel a nagy kapkodás láttán, mégis mi ennyire sietős? Ma dolgoznia kell, ja nem mondta? Dacára a hétvégi munkaszünetnek, neki mennie kell, nem akarja az egész napot a gép előtt tölteni. Érthető. Ígéretet kaptam, hogy délután már újra együtt leszünk.
Így megnyugodva lépdeltem le a lépcsőn, a nappaliban uralkodó káoszon szerettem volna úrrá lenni. Előző este sokáig voltunk fent, a hasára fordult borospalack, és a piszkos tányérok mellett a laptop és a chips-es zacskó már csak üde színfolt volt. Életem gyors puszit lehelt a számra és már viharzott is tova.
Magányomban bekapcsoltam a tévét és egy zenei csatornára siklottam, rabszolga munkámhoz kerestem valami üdítő aláfestést. Ahogy az asztalon matattam, véletlenül életre pöccintettem a laptopot alvó státuszából. Az egér felé nyúltam, hogy újra kómába taszítsam a gépezetet, nem szándékozom szörfözni most a neten, a házimunka lefoglal. Abban a pillanatban vettem észre, hogy a számtalan megnyitott oldal között ott kéklik az a bizonyos oldal, nem is emlékeztem mikor néztem rá az este folyamán. Nem tudtam, hogy abban a másodpercben, abban az egy tized másodpercben pecsételtem meg egy kapcsolatot, egy embert, egy érzést. Hogy abban a pillanatban indult el a sorsom fonala egy új irányba, vagy tért vissza…? Ki tudja.
Nem az én oldalam volt, hanem a férfimé. Nem értettem mikor lépett be és miért. Gyomromban ideges görcs született meg azonnal, tudtam, hogy ez nem stimmel, már napok, sőt hetek óta tudtam, éreztem, hogy baj van. Mindig dolgozik, mindig rohan, a telefon lenémítva arccal lefele fekszik mindig a kanapén vagy az asztalon. Tudjátok mi nők, akármennyire is közhelyes amit mondok, tudjuk, érezzük ha baj van! Mert nekünk a genetikánkban ott van születésünk pillanatától, oda van kódolva, oda van beépítve! Csak elkövetjük azt a hibát, hogy nem halljuk meg a belső hangunkat, hogy cserbenhagyjuk magunkat, hogy elfedjük a szemünket, levesszük a hangot a lelkünk visításáról, süketnek tettetjük magunkat. Mert így jobb. Így még talán tart egy kicsit…, még itt van egy kicsit. Mert ha kiderül valami, akkor döntenünk kell. Nekünk. Akkor fel kell vállalnunk a magányt vagy a szégyenteljes beletörődést, mert ott a gyerek, a ház, a vagyon, bármi amire rá tudjuk húzni, hogy miért maradunk.
Lassan ültem le, közben le sem vettem a szemem a gépről, mintha attól félnék, hogy elillan. Csak néztem az oldalt, az ő oldalát. Tudtam, hogy nem fogom bezárni, mert most teljes bizonyossággal kaphatok bizonyítékot arra, hogy mi történik. A pokol tüzén égek el ezért? Lehet. De akkor és ott tudni akartam. Inkább fájjon a valóság, mint hogy a bizonytalanság tüzes marka tépkedje a belsőmet, az eszemet, a szívemet és a lelkemet tovább.
A kezem annyira remegett és olyan erőtlen volt, hogy alig bírtam megfogni az egeret a gép mellett. Lassan és nagyon odafigyelve tudtam az üzenetekhez navigálni a kis nyilat, hogy legördítsem az ítéletet. Bűnös vagy nem bűnös.
Az első üzenetváltás tulajdonosát meglátva robbant szét a szívem. Éreztem, hogy millió darabra hullok, hogy zsibbadás fut végig a testemen. A legutolsó üzenet szerint az Áruló most ébredt fel 5 perce a saját ágyában és már nagyon várja, hogy hazaérjen a lány a nyaralásból. Hangtalanul folytak a könnyeim, ahogy néztem vissza az üzenet váltásokat… a lány képeket küldött, amire válaszként azt írta hogy „hiányzik a bőröd illata”, és hogy „gyönyörű vagy, nálad szebbet nem láttam még”.
Láttam, hogy érzékeim jól működtek. A kapcsolatfelvétel az exszel akkor történt, amikor a lelkem először szólalt meg rekedt, fájó hangon bennem… Baj van…!
Ültem és sírtam. És higgyétek el, hogy akkori harmincnyolc éves fejjel nem azért próbáltam markolni és visszatuszkolni a bordáim mögé a kitépett szívemet mert lefeküdtek újra. Nem. Azért, mert elhagyta és meggyalázta a lelkemet sunyi és önző módon. Hogy neki mondta azt, amit nekem kellett volna, felé érezte azt, amit felém kellett volna. Hogy őt féltette a messzi kontinensen, hogy őt várta minden este, hogy őrá gondolt minden éjjel. Mellettem. Hogy én csak egy asszisztens voltam a mindennapjainak a lebonyolításában, egy eszköz, hogy a hétköznapok működjenek, hogy az élete ne omoljon össze. Egy kellemes statiszta a főszereplők mellett.
Akkor és ott végérvényesen elsorvadt a lelkem egy darabja. Nem szépítem, miután összeszedtem magam, hogy képes voltam már nem belefulladni saját váladékomba, ami a sírással feltört, felhívtam. A hangom akkor már rekedt volt a sós könnyektől, lelkem kapitulált, így zombi üzemmódban beszéltem hozzá csöndben és visszavonhatatlanul. 
Elmondtam, hogy láttam, olvastam, és éreztem. Mindent. A szerelmet őiránta, és az érdektelenséget magam felé. Patkánynak hívtam és ekkor már üvöltöttem, nem bírtam féket vetni tomboló fájdalmamnak és megalázottságomnak és megfenyegettem minden eszközzel, hogy tönkreteszem, ha csak 5 méterre is megközelít.
4 napig sírt a telefonban, a kapumban, az utcán és a munkahelyemen. Én ugyanezt tettem magányosan az ágyamban miután a hálószobaajtót magamra zártam minden este. Percenként rimánkodott a telefonban, minden létező formájú üzenetben, hogy bocsássak meg, hogy engedjem, hogy megmagyarázza, hogy ne hagyjam el. Nem láttam mást csak a rajtakapott üzeneteket, és a válaszokat magam előtt, nem érzetem mást csak a szerelmüket, és az én magányomat.
Nem tudom miként, de hetek teltek el és mint a farkas a kismalac házába, milliméterről milliméterre újra a közelembe férkőzött.
De nem voltam már ugyanaz. A kétség a gyanakvás már makacsul letáborozott a lelkemben és az agyamban. Nem mozdult. Minden késés, minden fel nem vett telefon, minden elhúzódott munkanap mögött láttam őket újra együtt. Tudtam, hogy haldokolunk, hogy a még újraéleszthető 20 perces időkorláton kívül járunk már. Amit elvesztettem a lelkem egy darabjával együtt, az a bizalom volt.
Mennyi idő amíg valakiben feltétel nélkül megbízol! Az élet bármely területén. Megbízol a gyereked tanárában, a főnöködben, a szomszédban, akinek kulcsot adsz a lakásodhoz, a barátodban, akire rábízod a kutyád a nyaralás alatt, mert másképp nem működne az életünk. Ha nem tudnánk megbízni a körülöttünk lévő emberekben, mennyi ideig tartana ki az életünk kis kártyavára, mennyi idő alatt bolondulnál meg, mert nem lenne egy biztos pont az életedben?
Én már nem tudtam megbízni benne. Fél év múlva újra itt tartottunk, más névvel, más üzenetekkel, és a lelkemet újra a semmibe tiporta. Újra megtette…
Kérdések tömkelegét tettem fel magamnak akkor. Mit kellett volna másképp, mit tettem rosszul vagy megtehettem-e azt, hogy megnéztem azokat az üzeneteket ott és akkor. Azok az üzenetek rám is tartoztak. Nemcsak róluk, de rólam is szólt.
Egy valamit biztosan tudok, hogy az én üzeneteimet, az én telefonomat bármikor nyugodtan megnézhette volna, mert nem talált volna benne olyat, amivel kirántom a lába alól a talajt.
Hogy miért ? Mert szerettem és tiszteltem. Mert megbíztam benne. Mert építettem rá, és a társamnak tekintettem. Mert a lelkem másik fele volt és ő volt a Férfi számomra.
Láttam magam mellett és körülöttem férfiakat, de ha a szívedet 100%-ban kitölti valaki, akkor egyszerűen nincs hely másnak. Én nem töltöttem ki a lelkét és a szívét, így valaki befért mellém. Ezért nem haragudhattam volna rá, ha akkor és ott őszinte velem. De itt mutatkozik meg az EMBER, a LELKIISMERET és a BÁTORSÁG. Hogy merd felvállalni azt, hogy az érzéseid változtak és hogy született benned egy vágy egy érzés, és egy döntés. Az is fájt volna, de megértettem volna, és nem így váltunk volna el, ennyire becstelenül és fájdalmakkal telve, esélyt sem adva annak, hogy egyszer valaha, mint barátok egymás szemébe tudjunk nézni. Ő elvette tőlem azt, hogy ne érezzem magam elárulva, becsapva, megalázva és kihasználva. Elvette tőlem a lehetőséget, hogy a hitem a szerelemben és a bizalomban ne egy millió darabra hullott kristálygömb legyen egy véres márványpadlón.
Nem tudom, hogy a hűtlenséget meg lehet-e bocsátani. A lelkedet és a szívedet ért hűtlenséget. Nekem nem sikerült.
Ha ott maradsz, ha benne maradsz talán ideig óráig együtt élsz vele és elnyomod valahova a lelked legelrejtettebb kis vackába. De az olyan, mint a mérgező anyagokkal teli hordók a kristálytiszta tó fenekén… időzített bombák. Egyszer csak elkezdenek szivárogni, majd a tavat szépen lassan megmérgezik. Élettelenné teszik. Tudod, hogy ott vannak a hordók, ott tárolod. És félsz, hogy újabbak érkeznek, hiszen van még ott hely. Ha elfért kettő akkor még egy mit se számít.
Ha újra és újra össze kell a darabkákból építeni a lelked és a szíved, mindig lesz egy újabb darab, ami hiányozni fog az egészből. Azok a darabok örökre elvesztek.