Kapunyitási krízis

Egyre többet lehet olvasni, hallani a második tinédzserkornak is nevezett jelenségről, a kapunyitási krízisről, de mit is jelent mindez?

Sokaknak ismerős lehet a kapuzárási krízis kifejezés, melyet a korábbi évek médiája kapott fel, és terjedt el a köznyelvben is. Ez gyakorlatilag egyet jelentett a középkorú férfiak/nők semmiből megjelenő, nehezen megmagyarázható viselkedésváltozásával, melynek egyik leggyakoribb következménye lehetett az aktuális párkapcsolat/házasság felrúgása, az ismert életvitel radikális átértelmezése, és olyan új hobbik megjelenése, melyekre gyakran döbbenten reagált a környezet. De mit is jelent maga a krízis szó? És milyen jelei lehetnek?

Erik H. Erikson pszichológus nevéhez köthető a személyiségfejlődésnek azon meghatározása, mely során az egyén énfejlődésésének, identitásának változása és kibontakozása olyan egymást követő szakaszokra osztható, melyek minden ember életében szükségszerűen megjelennek, és természetes velejárói a személyiségfejlődésnek. Ezen szakaszok közötti változást ő normatív krízisnek nevezte. Krízis, mert a változás nehézségekkel jár, mely kibillenti az egyént lelki-testi egyensúlyából, és normatív, mert mindenki átesik rajta valamilyen formában.

Ahogy megtapasztaljuk az újszülött korból kibontakozó óvodáskor változásait, vagy akár a pubertáskor változásaival járó nehézségeket, legalább annyi változást hozhatnak az érett felnőttkor kihívásai. Minden életszakasznak megvannak a maga kihívásai, feladatai, amiket meg kell oldani, és ehhez a szervezet nagyon sok erőforrást mozgósít: amíg kisiskolás korban a teljesítményre helyeződik a fókusz, ekkor alakul ki a munkához való viszony is, addig a serdülőkor legfontosabb feladata az identitás kialakítása, megszilárdítása, valamint a nemi éréssel kapcsolatos kihívások megoldása. Erikson nyolc fejlődési szakasza még nem tartalmazta a második pubertáskornak is nevezett kapunyitási krízist, mely elsősorban a fiatal felnőtteket érinti.

A köznyelvben kapunyitási pániknak nevezett életszakasz komoly kihívások elé állítja a mai 20-30-as fiatalságot. A tanulmányok kitolódásával azt tapasztalhatjuk, hogy a pubertáskor lezárása után egy újabb kezdődik a középiskolai vagy akár felsőfokú tanulmányokat lezáró fiatal felnőttek között: nem, vagy csak nehezen tudják rávenni magukat, hogy elköltözzenek otthonról és önálló életet kezdjenek. Ennek számos oka lehet.

A statisztikák azt mutatják, hogy Magyarországon 27 év az az átlagos életkor, mely során az utód elköltözik otthonról, tehát a tényleges leválás a szülőkről, döntéseinkért való felelősségvállalás, önálló élet és autonómia elérése bőven eltolódott a korábbi generációkhoz képest. Mivel később történik meg a fizikai és egzisztenciális leválás, lelki értelemben is későbbre tolódnak a pubertáskor krízisének változásai: identitásunk kialakítása és rögzítése: ki vagyok én? Hogyan vagyok a világban, mit dolgozom, milyen céljaim vannak, milyen párkapcsolatra vágyom stb.? Mindezek egybeesnek olyan horderejű döntésekkel, mint: hol, miből élek, hogyan tartom el magam, merek-e nemet mondani a szüleimnek stb.? Ez nagyon megterhelheti a szervezetet, hiszen még több erőforrást kell mozgósítania annak érdekében, hogy két kritikus szakaszt is megoldjon. A krízist viszont meg kell oldani, hiszen akkor érhető el az énerő, azaz azok a tulajdonságok és képességek, melyek segítségével fejlődni tudunk. Ha az egyénnek hirtelen kell egyszerre szembenéznie mindezzel, gyakran reagálhat úgy, hogy inkább marad még otthon, főleg, ha tudják segíteni, támogatni, és egyre inkább kitolja a felelősségvállalás szakaszát, és elhúzhatja a kapunyitást, azaz vár még a felnőttkor elkezdésével.

Mit lehet tenni?

1. Egyrészt jó, ha felismertük, hogy belekerültünk egy olyan szakaszba, aminek megoldását valami miatt halogatjuk.
2. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a fejlődés, önismeret és autonómia (teljes függetlenség) lelki értelemben fájdalommal és sok munkával jár, de a változás elérése mindig komfortzónán kívüli, tehát hosszú távon jobb, ha beleállunk a krízisbe, és erőfeszítéseket teszünk annak megoldására.
3. Jó, ha tudunk segítséget kérni: a szüleink úgy is tudnak támogatni, ha anyagilag/fizikailag/lelkileg segítenek abban, hogy külön tudjunk költözni. Egy hosszú távon fenntartott szimbiotikus (erősen függő) kapcsolódás árthat a kapcsolatnak egy idő után, egyre több konfliktust szül, ha még felnőttkorban is együtt élünk szüleinkkel, és olyan szabályok mentén éljük mindennapjainkat, melyeket nem mi hoztunk.
4. Érdemes összeírni egy fontossági sorrendet, hogy mit – milyen ütemben szeretnénk megoldani. Tervezzünk és fantáziáljunk arról, milyen lesz külön, egyedül, függetlenül élni: hol képzeljük, hogy szeretnénk, egyáltalán milyen lehetőségeink vannak az anyagi források alapján. Beszélgessünk erről kortársakkal, gyűjtsünk információkat, szűrjük át azt, amit látunk és hallunk, és olyan döntést hozzunk, ami számunkra a legmegfelelőbb.
5. Ha már rendelkezünk biztos, rendszeres jövedelemmel, sikerült elhelyezkedni egy munkahelyen, akkor érdemes elkezdeni az ingatlan (legyen szó albérletről vagy saját ingatlanról) keresését. Nem muszáj egyedül, ha még nincs párkapcsolatunk, barátokkal, ismerősökkel összeköltözve a magánnyal járó szorongás csökkenthető.

A változással járó stresszt megélhetjük eustresszként (jó, építő stressz) is, azaz építhet, hiszen mindig izgalommal jár, ha belefogunk valami újba. De minél inkább elnyújtjuk a döntést, annál inkább hathat károsan szervezetünkre, mely lemerít, kimerít, és ennek hatására kevésbé válnak elérhetővé azon Felnőtt tartalmak, melyek a gondolkodásért és cselekvésért felelnek.

Egyre többet lehet olvasni, hallani a második tinédzserkornak is nevezett jelenségről, a kapunyitási krízisről, de mit is jelent mindez?

Sokaknak ismerős lehet a kapuzárási krízis kifejezés, melyet a korábbi évek médiája kapott fel, és terjedt el a köznyelvben is. Ez gyakorlatilag egyet jelentett a középkorú férfiak/nők semmiből megjelenő, nehezen megmagyarázható viselkedésváltozásával, melynek egyik leggyakoribb következménye lehetett az aktuális párkapcsolat/házasság felrúgása, az ismert életvitel radikális átértelmezése, és olyan új hobbik megjelenése, melyekre gyakran döbbenten reagált a környezet. De mit is jelent maga a krízis szó? És milyen jelei lehetnek?

Erik H. Erikson pszichológus nevéhez köthető a személyiségfejlődésnek azon meghatározása, mely során az egyén énfejlődésésének, identitásának változása és kibontakozása olyan egymást követő szakaszokra osztható, melyek minden ember életében szükségszerűen megjelennek, és természetes velejárói a személyiségfejlődésnek. Ezen szakaszok közötti változást ő normatív krízisnek nevezte. Krízis, mert a változás nehézségekkel jár, mely kibillenti az egyént lelki-testi egyensúlyából, és normatív, mert mindenki átesik rajta valamilyen formában.

Ahogy megtapasztaljuk az újszülött korból kibontakozó óvodáskor változásait, vagy akár a pubertáskor változásaival járó nehézségeket, legalább annyi változást hozhatnak az érett felnőttkor kihívásai. Minden életszakasznak megvannak a maga kihívásai, feladatai, amiket meg kell oldani, és ehhez a szervezet nagyon sok erőforrást mozgósít: amíg kisiskolás korban a teljesítményre helyeződik a fókusz, ekkor alakul ki a munkához való viszony is, addig a serdülőkor legfontosabb feladata az identitás kialakítása, megszilárdítása, valamint a nemi éréssel kapcsolatos kihívások megoldása. Erikson nyolc fejlődési szakasza még nem tartalmazta a második pubertáskornak is nevezett kapunyitási krízist, mely elsősorban a fiatal felnőtteket érinti.

A köznyelvben kapunyitási pániknak nevezett életszakasz komoly kihívások elé állítja a mai 20-30-as fiatalságot. A tanulmányok kitolódásával azt tapasztalhatjuk, hogy a pubertáskor lezárása után egy újabb kezdődik a középiskolai vagy akár felsőfokú tanulmányokat lezáró fiatal felnőttek között: nem, vagy csak nehezen tudják rávenni magukat, hogy elköltözzenek otthonról és önálló életet kezdjenek. Ennek számos oka lehet.

A statisztikák azt mutatják, hogy Magyarországon 27 év az az átlagos életkor, mely során az utód elköltözik otthonról, tehát a tényleges leválás a szülőkről, döntéseinkért való felelősségvállalás, önálló élet és autonómia elérése bőven eltolódott a korábbi generációkhoz képest. Mivel később történik meg a fizikai és egzisztenciális leválás, lelki értelemben is későbbre tolódnak a pubertáskor krízisének változásai: identitásunk kialakítása és rögzítése: ki vagyok én? Hogyan vagyok a világban, mit dolgozom, milyen céljaim vannak, milyen párkapcsolatra vágyom stb.? Mindezek egybeesnek olyan horderejű döntésekkel, mint: hol, miből élek, hogyan tartom el magam, merek-e nemet mondani a szüleimnek stb.? Ez nagyon megterhelheti a szervezetet, hiszen még több erőforrást kell mozgósítania annak érdekében, hogy két kritikus szakaszt is megoldjon. A krízist viszont meg kell oldani, hiszen akkor érhető el az énerő, azaz azok a tulajdonságok és képességek, melyek segítségével fejlődni tudunk. Ha az egyénnek hirtelen kell egyszerre szembenéznie mindezzel, gyakran reagálhat úgy, hogy inkább marad még otthon, főleg, ha tudják segíteni, támogatni, és egyre inkább kitolja a felelősségvállalás szakaszát, és elhúzhatja a kapunyitást, azaz vár még a felnőttkor elkezdésével.

Mit lehet tenni?

1. Egyrészt jó, ha felismertük, hogy belekerültünk egy olyan szakaszba, aminek megoldását valami miatt halogatjuk.
2. Jó, ha tudatosítjuk magunkban, hogy a fejlődés, önismeret és autonómia (teljes függetlenség) lelki értelemben fájdalommal és sok munkával jár, de a változás elérése mindig komfortzónán kívüli, tehát hosszú távon jobb, ha beleállunk a krízisbe, és erőfeszítéseket teszünk annak megoldására.
3. Jó, ha tudunk segítséget kérni: a szüleink úgy is tudnak támogatni, ha anyagilag/fizikailag/lelkileg segítenek abban, hogy külön tudjunk költözni. Egy hosszú távon fenntartott szimbiotikus (erősen függő) kapcsolódás árthat a kapcsolatnak egy idő után, egyre több konfliktust szül, ha még felnőttkorban is együtt élünk szüleinkkel, és olyan szabályok mentén éljük mindennapjainkat, melyeket nem mi hoztunk.
4. Érdemes összeírni egy fontossági sorrendet, hogy mit – milyen ütemben szeretnénk megoldani. Tervezzünk és fantáziáljunk arról, milyen lesz külön, egyedül, függetlenül élni: hol képzeljük, hogy szeretnénk, egyáltalán milyen lehetőségeink vannak az anyagi források alapján. Beszélgessünk erről kortársakkal, gyűjtsünk információkat, szűrjük át azt, amit látunk és hallunk, és olyan döntést hozzunk, ami számunkra a legmegfelelőbb.
5. Ha már rendelkezünk biztos, rendszeres jövedelemmel, sikerült elhelyezkedni egy munkahelyen, akkor érdemes elkezdeni az ingatlan (legyen szó albérletről vagy saját ingatlanról) keresését. Nem muszáj egyedül, ha még nincs párkapcsolatunk, barátokkal, ismerősökkel összeköltözve a magánnyal járó szorongás csökkenthető.

A változással járó stresszt megélhetjük eustresszként (jó, építő stressz) is, azaz építhet, hiszen mindig izgalommal jár, ha belefogunk valami újba. De minél inkább elnyújtjuk a döntést, annál inkább hathat károsan szervezetünkre, mely lemerít, kimerít, és ennek hatására kevésbé válnak elérhetővé azon Felnőtt tartalmak, melyek a gondolkodásért és cselekvésért felelnek.