We are one, but we are not the same – hangzik a ’90-es évek egyik leghíresebb ír együttesének – a U2 – nak egyik ismert dalrészlete, melyet kicsit kacifántos magyar nyelvre lefordítani, talán valahogy így hangozhat: egyek vagyunk, de mégsem ugyanazok. Együtt vagyok veled, de én mégis én maradok, te pedig te, és a kettőnk kapcsolata által valahogy többé válunk mindketten.
Ideális esetben úgy következik be a párkapcsolat kiteljesedése, hogy közben egyik fél énhatárai sem sérülnek. Sok esetben viszont előfordulhat, hogy hosszú távon az egyik (vagy mindkét) fél folyamatosan arra kényszerül, hogy feladja saját határait a másik védelmének, vagy a kapcsolat fenntartásának érdekében, ami beláthatatlan következményekkel járhat.
Határaink kijelölése és védése saját mentális jóllétünket szolgálja, és az pedig alapfeltétele egy egészségesen működő párkapcsolatnak. Ha tudjuk, hogy mire van szükségünk, és azzal is tisztában vagyunk, hogyan fejezzük ezt ki, akkor jó eséllyel tudunk rácsatlakozni a másik félre, akivel együtt, közösen fel tudunk építeni egy kapcsolatot. Egy ház akkor képes biztonságos életteret adni, ha falai egymástól függetlenül is stabilan állnak. De mi lehet a jó alap, és mik lehetnek ezek a falak?
Hogyan tudjuk megőrizni úgy a függetlenségünket, autonómiánkat, hogy közben kapcsolatban maradunk a másikkal?
Ehhez nem árt, ha tudjuk, hogy párkapcsolatunk melyik szakaszában vagyunk éppen.
Cupidó – a görög mitológia repülő szerelem istene – vak, szemét bekötve lövi nyilait, mert minden egyéb érzékszervére hagyatkozik (a szaglására, tapintására), kivéve a látására – állította Freud, és valóban így van. Egy kapcsolat kezdetekor minden érzékszerünkkel rátapadunk a másikra, zsigerileg, ösztönösen reagálunk a másik hangjára, illatára, puszta jelenlétére. Egy olyan túlidealizált állapot ez, mely rengeteg energiát emészt fel, ezért nem véletlen, hogy túl sokáig nem tartható, ami talán nem is baj.
Ez a szimbiózis fázisa, mely során stabilizálódik az az érzelmi alap, amihez később – krízisben, vagy eltávolodásban – vissza lehet nyúlni, ez az a tűz, ami később hamuvá alakul ugyan át, de egy szikrától képes újra lángra kapni. Nagyjából az első fél év intenzív szakaszáról beszélhetünk, mely során szinte teljesen eggyé válunk a másikkal, elmosódnak a fizikai és lelki határaink is, hasonlót élünk át, mint magzati korunkban: ezért is annyira erőteljes, sérülékeny, mindent elsöprő érzés: folyton a másikra gondolunk, állandóan őt látjuk, halljuk a hangját, érezzük az érintését. Viták és konfliktusok nélküli ez az időszak, az igazi idill és rózsaszín köd.
Ezt követi a differenciálódás, mely során kialakulnak az erőviszonyok, gyakran konfliktusok és viták során mindkét fél ki tudja fejezni a szükségleteit, felállítani a határokat, szabályokat.
Eztán következik a gyakorlás és önállósodás időszaka, amikor kicsit kilépünk a kapcsolati burokból, mindkét fél számára fontosabbá válhatnak az egyéni ambíciók, külön programok, hobbik szervezése, az autonómia elérése és fenntartása. Az utolsó szakasz pedig az újraközeledés és együttműködés fázisa: gyakran ez párhuzamosan jelenik meg a gyerekek kirepülésével, melynek következményeképpen a szülők újra egymásra találhatnak. Szülői szerepük távolabbra engedésével újra aktívabban élhetik a férfi és női szerepüket.
Ha kapcsolatunkban még a szimbiózis szakaszában vagyunk, akkor nincs is nagy igényünk a határok felállítására, hiszen mindig jólesik a másik közelsége. Viszont ha egy idő után nem következik egy konfliktusosabb időszak ,– a puding próbája az evés – és megrekedünk ebben a kezdeti fázisban; mindig minden szuper, sehol egy apró konfliktus, akkor jó eséllyel feladtuk saját határaink védelmét, a problémákat a szőnyeg alá söpörtük, és ez egy idő után egyre nehezebben tartható érzéssé válhat.
Egy párkapcsolatban is tudunk autonóm lényként működni, mely a kapcsolat szempontjából is fontos: két egymástól függetlenül is működni tudó fél szerződése legyen egy kapcsolat, melyet ketten menedzselnek, közös felelősségvállalással és elköteleződéssel. Az autonómia azt jelenti, hogy az érett Felnőtt képes a felelősségvállalásra, az intimitásra (a valódi érzelmi és fizikai közelségre) és spontaneitásra. Úgy tud kapcsolatban lenni a másikkal, hogy közben magát sem veszíti el. Úgy tartozni a másikhoz, hogy az többé válik, mint az Én.
A falak magukban csak falak, de összekötő anyaggal ház, otthon lesz belőle, valami több, mint, ami korábban volt.
5+1 tipp arra, hogyan védjük a határainkat:
- Mondhatok nemet! Egy egészségesen működő felnőtt ember kiléphet a számára nem oké szituációkból.
- Ismerjük fel a manipulációt! Ha a tettek és a szavak nincsenek összhangban egymással, az manipuláció, és mint olyan, mindig a másik igényeiről szólnak.
- Kérhetek és adhatok.
- Adjuk meg magunk és a másik számára is a tiszteletet.
- Utasítás helyett kérés: Felnőtt (én)állapotból fogalmazzunk meg kéréseket a másik fél számára, akit szintén Felnőttként látunk és kezelünk. Ha mi magunk (vagy a másik fél) folyton lekezelő utasításokat ad – mint egy kritikus Szülő a Gyereknek – azzal sérülnek az énhatárok, és egy idő után játszmához vezetnek.
- Segít ha van „szerződés”: az ismerkedős szakaszt követően jó, ha tudjuk, hogyan, milyen formában vagyunk együtt a másikkal, mi az a keret (alkalmi kapcsolat, komoly kapcsolat, hosszú távú kapcsolat, stb.), amiben mozgunk, mert annak megfelelően lehet határokat felállítani.
Filmajánló: Noah Baumbach: Marriage Story,The Affair (sorozat)