Bármilyen beszélgetés során előfordul, hogy a szavak közé csend ékelődik, és ez alól a segítő beszélgetések sem kivételek. Sokszor mindkét fél számára kellemetlennek vagy kínosnak tűnhet ez a pillanat, a csendnek azonban komoly hatása és jelentősége van egy terápiás beszélgetés során. Terápiás közegben a csend egy tudatosan fenntartott, biztonságos tér kialakítását, vagy annak megerősítését is lehetővé teszi, továbbá ebben a térben a kliens és a terapeuta egyaránt megélheti saját belső gondolatait és érzelmeit, lehetőség nyílik azok kibontakoztatására és megértésére.
A csend a kliens számára azért is fontos, mert ebben a helyzetben tudja mélyíteni a terapeuta által elhangzott visszajelzéseket, gondolatokat, és ezt saját megélésében el tudja helyezni, valamint értelmezni is. Ezáltal lehetőséget teremt az önreflexióra és a teljesebb önismeret elérésére. Elengedhetetlen a személyes fejlődés és a problémák gyökerének megértése szempontjából. Sok kliensből a hosszabb csendek feszültséget, szorongást vagy akár bizonytalanságot válthatnak ki, hiszen a megszokott társalgás hiánya felidézheti az egyedüllét érzését, vagy azt a félelmet, hogy „nem elég érdekes”, „nem értik meg” vagy „elveszik a kapcsolat”.
Ahhoz, hogy a kliens ezt a csendet elfogadja és nyitottabban viszonyuljon hozzá, először tudatosítania kell, hogy a terapeuta hallgatása nem passzivitás vagy elutasítás, hanem egy aktív jelenlét, amely lehetőséget teremt az önreflexióra és a mélyebb megértésre. A terapeuta ilyenkor mintegy tükörként működik, amelyben a kliens saját gondolatai és érzései tisztábban láthatóvá válnak.
A csend a terapeuta számára is jó alkalom arra, hogy jobban megfigyelje a pácienst, a nonverbális jeleket, a testtartást, a mimikát, és ezáltal mélyebb megértést szerezzen a páciens aktuális állapotáról. A terapeuta a csendet felhasználhatja a biztonság, a megértés és a megfékezés közvetítésére. Ha azonban a szakember nem ügyesen és érzékenyen alkalmazza ezt a beavatkozást, a kliens a terapeuta csendjét távolságtartásként, érdektelenségként és eltávolodásként érezheti, ami a terápiás szövetség bizalmának és biztonságának megrendüléséhez vezethet.
A terápiás beszélgetésben nemcsak az számít, hogy mit mondunk, hanem az is, hogy hogyan hallgatunk. Két alapvető hallgatási forma különíthető el: a passzív és az aktív hallgatás, amiből mindkettőnek megvan a maga szerepe a folyamatban.
A passzív hallgatás során a terapeuta csendben marad, kevés vagy semmilyen verbális visszajelzést nem ad, és nem irányítja a beszélgetést. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne figyelne; sokkal inkább tudatosan teret enged a kliens gondolatainak és érzelmeinek kibontakozására. Ez a fajta hallgatás segíthet abban, hogy a kliens saját ritmusában dolgozza fel a mondandóját, és mélyebb önreflexióra jusson.
Az aktív hallgatás ezzel szemben folyamatos kapcsolatot tart fenn a klienssel. Ilyenkor a terapeuta verbális visszajelzésekkel („értem”, „igen”), rövid összefoglalásokkal vagy visszatükrözéssel jelzi, hogy figyel és követi a gondolatmenetet. A nonverbális eszközök – például a szemkontaktus, bólintás vagy nyitott testtartás – szintén fontos részei ennek a figyelemformának. Az aktív hallgatás megerősíti a klienst abban, hogy a mondandója fontos, és biztonságos térben van.
A terápiában a passzív és aktív hallgatás nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő eszközök. A terapeuta feladata, hogy a kliens aktuális állapotához és a beszélgetés tartalmához igazítva váltogassa őket.
Végső soron a terápiás csend megtanulása egy olyan folyamat, amely során a kliens megtapasztalja: a hallgatás nem a magány vagy elutasítás jele, hanem az érzelmi feldolgozás és a személyes növekedés egyik legfontosabb eszköze. Ez a nyitottság és elfogadás a terápiás munka mélyebb rétegeihez vezet, ahol a valódi változás megszülethet.