Az evés kultúrája nagyon sokféle lehet. Függ attól, hogy a világ melyik részén élünk, milyen vallási – etnikai csoporthoz tartozunk, és nem utolsó sorban attól is, hogy az evésnek milyen családon belüli hagyományai alakultak ki. Az evés és az evéssel kapcsolatos érzések és szokások sokkal mélyebb lelki folyamatokra is utalhatnak, mint gondolnánk.
Az étkezés nem pusztán az alapszükséglet kielégítését jelenti. A szoptatás – etetés során kialakul a kötődés: az újszülöttnek nemcsak a pocakja lesz tele, hanem a szíve is. Érzi, tudja, hogy biztonságban van. Megtanulja: ha jelzi igényét, akkor arra reagálnak, és egy idő után ő maga is képes lesz uralni szükségleteit. Az evés aztán rendszert ad a napnak: általában az első egy évben ehhez igazítják az alvást, a játék-időt, a pihenést, a sétálást. Később, amikor elkezdődik a szocializációs folyamat, szintén segíti a nap felosztását.
Azokban a kifejezéseinkben, mint: megemésztem, megrágom, benne van az a jelentés is, hogy feldolgoztam valamit a múltamból, túlléptem a sérelmeken, elfogadtam azt, ami történt. És készen állok arra, hogy tovább lépjek.
Az evés szorosan összefügg tehát a lelkiállapotunkkal, azzal az élethelyzettel, amiben benne vagyunk. Egy kritikusabb életszakaszban szélsőségessé válhat az étkezésünk: amikor idegesek vagyunk, nehéz időszakon megyünk keresztül, nem tudunk enni, csökken az étvágyunk, beszűkülhet a gyomrunk, vagy ellenkezőleg, stresszevőkké válunk, és folyton falnánk az ételt. Sok mindent elárulhat aktuális élethelyzetünkről tehát, hogy hogyan étkezünk: mit tudunk megemészteni, és mit nem. Mi az, amire éhezünk, és mi az, amit nem tudunk befogadni.
Valójában nem mindig éhségből vesszük magunkhoz az ételt, hanem sokszor az evéssel pótlunk egy olyan szükségletet, amit nem tudunk/tudtunk kielégíteni.
Kulturális értelemben minden fontosabb ünnepet, szakaszt az életben egy közös étkezéssel teszünk emlékezetessé. Ez egészen a kezdetek óta így lehet: abban a pillanatban, hogy őseink felfedezték a tüzet, és annak minden előnyét, előszeretettel verődtek össze csapatba a tűz körül, a közös étkezés során pedig szorosabbá fűződtek a kapcsolatok. A közösség megtartó erejét is szimbolizálja egy-egy közös étkezés. A legszebb – születés, keresztelő, esküvő, diplomaosztó – és a legszomorúbb pillanatokat is – a temetést követő halotti tor – szeretjük megosztani embertársainkkal, és ennek az egyik legmegszokottabb formája a közös étkezés.
Christopher Storer The Bear – A Mackó – című sorozatának egyik kulcsfigurája, Michael szájából hangzik el az a gondolat, hogy minden fontos eseményt étteremben ünneplünk. Még a modern kor emberének is fontos, hogy a jelentősebb pillanatokat egy igazán szeretetteli helyen ünnepelhesse meg, étkezés közben.
A minden pillanat számít filozófiája köré épült sorozat az éttermi világ egészen egyedi hangulatát ragadja meg, zseniális karaktereken keresztül. A sorozatban a vendéglők világa – legyen szó különleges Michelin csillagos éttermekről vagy éppen egy szendvicseket készítő ebédlőről – a közösség, a család helyszíneként funkcionál. Az ott dolgozók közötti kapcsolat adja az adott kifőzde különleges és csábító hangulatát. Nem feltétlenül a tökéletesen elkészített és magas színvonalú étel miatt járunk egy bizonyos helyre, hanem azok miatt az emberek miatt, akik ott dolgoznak. Mert emlékeztetnek valamire, valakikre a múltunkból.
Soha senki nem tudja/tudta megfejteni, hogy mitől is olyan finom a nagymama húslevese: hiába másoljuk le a receptet szóról szóra, talán még volt olyan szerencsénk, hogy a nagymama maga tanította meg nekünk, mégsem lesz olyan. Mert amikor a nagymamánál gyermekként megettük a húslevest, ott volt velünk ő is. A legfinomabb falatokhoz kisgyermekkori élmények kapcsolódnak: szagok, illatok, hangok, arcok, történetek, öröm és fájdalom, és ez évtizedek leforgása alatt ivódik bele a személyiségünkbe. Amikor betérünk egy olyan helyre, ahol ezt a hangulatot meg tudják ragadni, újra visszakerülünk abba a gyermeki állapotba, amikor mi voltunk együtt kicsiként családtagjainkkal. Ezek a nagyon egyéni emlékek teszik teljessé az élményt. Ezek miatt az apró – nem feltétlenül szavakkal kifejezhető – érzések miatt ragaszkodunk a családi ebédekhez, vacsorákhoz. Akkor is, ha hangos veszekedésekbe torkollanak.
A sorozat arra is rávilágít, hogy a rohanó modern világ már egyre kevesebb teret enged ennek: mintha azt üzennénk magunknak, hogy mindez nem fontos: csak bekapok valamit, nem volt időm enni, annyit dolgoztam. De ezzel mintha azt mondanám magamnak, hogy nem vagyok elég fontos. Hogy a biztonság, nyugalom, lecsillapodás iránti szükségletemet nem tudom, nem akarom kielégíteni. De ha nem engedünk időt magunknak a napi nyugodt étkezésre, hogyan fogjuk tudni beilleszteni a hétköznapok monotonitásába a különleges napok megünneplését? Pedig fontos, hogy néha megálljunk, és együtt, egy közös asztalnál egymásra figyeljünk. Mert sosem az étel a fontos, hanem azok az emberek, akikkel mindezt meg tudom osztani.