Sokan, akik szorongással élik a mindennapjaikat, úgy érzik, mintha a szorongás határozná meg őket. „Ilyen vagyok.”, „Velem mindig ez történik!”, „Én egy szorongó típus vagyok.” – hangzanak el gyakran ezek a mondatok egy tanácsadás keretein belül. Ilyenkor ezek a gondolatok és a szorongás érzése az énképpel teljes mértékben összemosódik. A szorongás egy belső állapot, egy jelzés számunkra, azonban az, aki észreveszi ezt az állapotot magában, jóval több ezeknél a gondolatoknál vagy a szorongás érzésénél.
A szorongás alapvetően a szervezet védelmi rendszere. Arra hivatott, hogy figyelmeztessen a veszélyre és mozgósítsa az erőforrásainkat. A probléma nem a szorongással van, hanem azzal, amikor állandósul, és láthatatlanul átveszi az irányítást felettünk. Ilyenkor nemcsak szorongunk, hanem elkezdjük magunkat egyenlővé tenni a szorongással: „szorongó vagyok”. Ez tovább erősíti a tehetetlenség érzését.
A jelenlét – vagyis tudatában lenni az adott pillanatnak – ebben hozhat gyökeres változást. A jelenlét nem azt jelenti, hogy ki kell kapcsolni a gondolatokat vagy el kell tüntetni az érzéseket. Épp ellenkezőleg: azt jelenti, hogy megtanulunk kapcsolatba lépni az érzéseinkkel. Amikor észleljük a szapora szívverést, a szorító mellkast, a zakatoló gondolatokat és nem menekülünk el előlük, hanem megfigyeljük őket, létrejön bennünk egy belső tér. Ebben a térben már nem csak benne vagyunk a szorongásban, hanem tudunk róla, mint egy külső megfigyelő.
Ez az apró elmozdulás kulcsfontosságú. Onnantól, hogy képes vagyok azt mondani: „szorongást érzek”, és nem azt, hogy „szorongás vagyok (szorongó vagyok)”, megjelenik az, aki érez (a megfigyelő bennünk). Megjelenik a tudatos jelenlét, amely képes befogadni az élményt anélkül, hogy teljesen azonosulna vele. Ez nem teszi rögtön kellemessé az érzést, de megszünteti azt az élményt, hogy a szorongás miatt elárasztva és irányítva érezzük magunkat.
A jelenlét gyakorlása lehet egészen egyszerű. Néhány lassú, tudatos légzés, a talaj megfigyelése a talpunk alatt, a hangok észrevétele magunk körül. Elég észrevenni: „mi történik most bennem”. A test gyakran hamarabb megnyugszik, mint ahogy az elménk elhinné, hogy biztonságban van.
Fontos megérteni: a jelenlét nem a szorongás elleni harc, inkább egy másik kapcsolat kialakítása vele. Amikor teret adunk a szorongás érzésének, paradox módon gyakran veszíteni kezd az erejéből. Már nem ellenség, hanem egy jelzés, ami jön, üzen valamit, majd – ha nem kapaszkodunk belé – tovább is megy.
A szorongásod nem Te vagy! Te az vagy, aki képes észrevenni a szorongást, és ebben az észrevételben ott van a szabadság első lépése.
Önreflexiós kérdések:
- Mit szoktam mondani magamnak, amikor szorongok: azt, hogy „szorongás van bennem” vagy azt, hogy „ilyen vagyok”?
- Hogyan érzem a szorongást a testemben – hol jelenik meg, milyen érzetek formájában?
- Mi változik bennem, ha nem elnyomni próbálom a szorongást, hanem csak megfigyelem pár percig?
- Milyen gondolatok erősítik fel leginkább a szorongásomat?
- Mikor tapasztaltam utoljára, hogy egy erős érzés magától lecsengett, miután teret adtam neki?
- Mihez kezdek általában a szorongással: harcolok vele, elmenekülök előle, vagy kapcsolatba lépek vele?
- Milyen lenne a szorongásom, ha nem ellenségként, hanem jelzésként tekintenék rá?
- Mit jelent számomra a „jelen lenni” a hétköznapokban – hogyan tudnám ezt apró lépésekben gyakorolni?
- Ki vagyok én a szorongásomon túl – milyen tulajdonságaim, értékeim, kapcsolataim vannak?