Az utóbbi években elképesztően megszaporodtak azok a tartalmak, amelyek a stresszről beszélnek. Sok videó, poszt és cikk jelenik meg arról, mennyire káros, mérgező, romboló hatású lehet. Egyrészt jó, hogy végre beszélünk valamiről, ami mindannyiunk életét átszövi. Másrészt azonban sok félreértés is kering körülötte. A stressz ugyanis nem egy sötét, elkerülendő dolog. Nem egy démon, amelytől csak a stresszmentes élet reményében menekülve lehet boldognak lenni. Ez a narratíva félrevezető – és sajnos nagyon távol áll a valóságtól.
A stressz ugyanis nem ellenség. Legalábbis nem mindig.
A szakirodalom két nagy típust különböztet meg: eustressz és disstressz. A gond sokszor az, hogy ezeket a hétköznapi tartalmak egy kalap alá veszik, mintha minden stressz rossz lenne. Pedig óriási különbség van köztük.
A jó stressz – az eustressz, ami éltet, motivál és fókuszt ad
Az eustressz az a fajta stressz, amelyet akkor érzünk, amikor valami izgalmas, új, fontos, értékes dolog történik. Az a szívdobbanás, amikor:
– új munkahelyre készülsz,
– leadod a foglalót az első közös otthonotokra,
– egyetemre kerülsz,
– vizsgázol,
– fellépsz, szerepelsz,
– vagy épp profi játékosként ott állsz a stadionban, és be kell rúgnod azt a bizonyos 11-est.
Ez a feszültség nem rombol. Sőt. Éberré tesz, növeli a koncentrációt, segít abban, hogy összeszedett, fókuszált és motivált legyél. Ez az a hullám, amit meg lehet lovagolni. Az eustressz rövid ideig tart, és hozzájárul az önbizalmunkhoz, a kompetenciaérzésünkhöz.
Ha életünkből teljesen eltűnne, maradna a monotónia, a szürkeség, az unalom – amelyek legalább annyira ártalmasak lehetnek, mint a tartós negatív stressz.
A rossz stressz – a distressz, ami hosszútávon rombol
A distressz ezzel szemben már egy olyan elhúzódó, kimerítő, tartós feszültség, amely fokozatosan meríti le az erőforrásainkat. Ilyen lehet:
– egy mérgező munkahelyi környezet,
– egy bántalmazó vagy energiát elszívó párkapcsolat,
– egy olyan családi vagy iskolai elvárásrendszer, amelynek nem lehet megfelelni,
– vagy bármilyen helyzet, amelyben úgy érzed: több energiát visz el, mint amennyit ad.
Amikor folyton fáradt vagy, lelassulnak a gondolataid, nehezebben alszol, vagy állandóan feszült vagy, az már nem eustressz. Az a test jelzése, hogy túl sok ideje vagy készenléti állapotban, és nincs elég erőforrásod. Itt jön a felismerés fontossága: hogy tudd, mi az, ami csak izgalmasan új, és mi az, ami már hosszútávon rombol. Nem mindig egyértelmű, melyikben vagyunk – és ez teljesen normális.
A distressz ritkán kezdődik ordítva. Gyakran csak finom jelzésekből lehet sejteni. Sokszor nem is értjük elsőre, miért nehéz felkelni reggel, miért vagyunk motiválatlanok, miért halogatunk, miért érezzük magunkat „egy kicsit kevesebbnek”.
Hasonló kérdések merülhetnek fel bennünk:
– A sportot én akarom, vagy más várja el?
– A zenélés öröm, vagy kényszer?
– A tanulás egy cél felé visz, vagy félelemből teszem?
A tudatosítás az első lépés. Amikor elkezdesz ránézni, mi zajlik benned: mi ad energiát, és mi veszi el?
Mit tegyünk, ha felismerjük, hogy distresszben vagyunk?
Ha valami már hosszútávon rombol, akkor először gyakran eltávolodni érdemes. Nem örökre, nem menekülve – csak annyira, hogy visszaszerezd az irányítást.
A tartós stressz gyakran így hat:
– lebénít,
– gúzsba köt,
– lelassítja a gondolkodást,
– flash-szerű szorongásos érzéseket okoz,
– nehezíti az alvást,
– és elhitette az emberrel, hogy „nincs ereje”.
Ez valójában a kontrollvesztés élménye.
Épp ezért a megküzdés egyik legfontosabb része, hogy újra érezzük a kontrollt – apró lépésekben.
Ebben segíthetnek:
– rendszeres mozgás, futás, biciklizés,
– jóga,
– relaxáció (például a Jacobson-féle progresszív izomrelaxáció),
– zenehallgatás vagy zenealkotás,
– természetközeli tevékenységek: kertészkedés, séta, kirándulás,
– kutyával töltött idő,
– rövid „kiszakadások”: akár egy nap máshol, akár csak elmenni egy csendes helyre.
A relaxáció és a jóga azért működnek ennyire jól, mert megmutatják a testnek, hogy képes az irányításra. A test megnyugszik → a gondolatok kitisztulnak → megjelenik a megküzdési képesség.
Amikor pedig már van erőforrás, akkor jönnek a következő lépések:
– beszélgetés egy baráttal,
– közösségbe járás,
– életvezetési tanácsadás,
– a problémák kimondása,
– a döntési lehetőségek mérlegelése.
Mindezek azt jelzik: már nem passzív elszenvedője vagy a stressznek, hanem aktív alakítója az életednek.
A valódi megküzdés nem elfojtás – hanem cselekvés.
Sokan menekülnek a distressz elől a könnyűnek tűnő eszközökkel: alkohol, dohányzás, szerhasználat, sorozat-maratonok, teljes érzelmi lekapcsolás. Ezek azonban csak elnyomják a tünetet – a probléma marad, és gyakran nő.
A valódi megküzdés ezzel szemben:
– felismerés,
– eltávolodás,
– erőforrások visszatöltése,
– és tudatos döntés arról, hogyan tovább.
Van, hogy ez egy kapcsolat lezárását jelenti. Van, hogy egy munkahelyváltást. Van, hogy határhúzást. És van, hogy egyszerűen csak azt: jobban odafigyelsz magadra.
A stressz tehát nem valami, amitől szabadulni kell – hanem valami, amit meg kell érteni.
Az eustressz segít élni, teljesíteni, fejlődni. A distressz figyelmeztet, hogy túl sokat adsz magadból ott, ahol nincs megfelelő viszonzás. Mindkettő része az életnek. A kérdés az, tudsz-e különbséget tenni köztük, és meghallod-e azt, amit a tested üzen.
Mert a stressz végső soron nem ellenség – hanem információ.