Csak akkor lehetünk teljesek, ha szembenézünk magunkkal, a jóval és a rosszal is.
Sorozatgyilkosságról általában akkor beszélünk, amikor az elkövető egynél több, jellemzően kettőnél vagy háromnál több áldozatot öl meg. A jelenséggel az 1960-as évektől kezdtek komolyabban foglalkozni: eleinte nem is a pszichológia, hanem a rendvédelmi szervek és a kriminálpszichológia területén. Különösen az Egyesült Államokban született számos tanulmány és elmélet a sorozatgyilkosságok hátteréről.
A jelenlegi tudományos álláspont szerint azonban rendkívül nehéz egységes profilt alkotni. A sorozatgyilkosok viselkedésmintázatai nagyon eltérőek lehetnek, még az aktuális esetekben is. Ami viszonylag biztosnak tűnik, hogy sem egyetlen gén, sem pusztán a környezeti tényezők nem magyarázzák önmagukban az ilyen típusú erőszakos viselkedést. Sokkal inkább a kettő kölcsönhatása lehet meghatározó, még akkor is, ha ezen belül is léteznek kivételek.
Az egyik gyakran vizsgált biológiai tényező a MAO-A gén, azon belül is az alacsony aktivitású, úgynevezett L-típusú variáns. Ez a gén egy olyan enzimet kódol, amely a dopamin, az adrenalin és a szerotonin nevű neurotranszmitterek lebontásáért felel. Ha ez az enzim alacsony aktivitással működik, vagyis nem megfelelően bontja le ezeket az anyagokat, akkor azok felhalmozódhatnak az idegrendszerben. Ennek következménye lehet fokozott impulzivitás, gyenge érzelemszabályozás, alacsony frusztrációtűrés, valamint az empátia hiánya. Ez tehát egy lehetséges biológiai rizikófaktora az agresszív viselkedésnek, de önmagában semmiképpen sem tekinthető meghatározónak.
A MAO-A gén alacsony aktivitású változatát, különösen az úgynevezett L-típusú variánst a közbeszéd gyakran leegyszerűsítve „sorozatgyilkos génként” emlegeti, ami azonban erősen félrevezető. Az, hogy valakiben jelen van ez a genetikai sajátosság, önmagában nem jelent semmiféle problémát. Ha a környezeti tényezők kedvezőek, ha a gyerekkor érzelmileg biztonságos, ha nincs súlyos trauma vagy bántalmazás, akkor ez a genetikai sérülékenység nem vezet kóros működéshez. A probléma akkor alakul ki, amikor a biológiai hajlam súlyosan traumatizáló környezettel párosul.
A környezeti tényezők kapcsán gyakran szokták említeni az 1960-as években leírt McDonald-triádot, amely három korai gyermekkori viselkedésmintát azonosított: a tartós ágybavizelést szervi ok nélkül, a gyújtogatást és az állatkínzást. A későbbi kutatások azonban árnyalták ezt az elméletet. Kiderült, hogy ezek a jelenségek önmagukban nem alkalmasak a későbbi sorozatgyilkosság előrejelzésére. Sok gyermeknél megjelenhet például elhúzódó ágybavizelés anélkül, hogy bármiféle erőszakos viselkedés kialakulna, míg számos sorozatgyilkos esetében a triád egyes elemei egyáltalán nem voltak jelen.
Ami viszont sok esetben mégis visszatérő elem, az az állatkínzás, az impulzuskontroll súlyos zavara, valamint az agresszió kezelésének képtelensége. Mindez arra utal, hogy nem egyetlen tényezőről van szó, hanem a genetikai sérülékenység és a környezeti ártalmak összetett kölcsönhatásáról. Ez a klasszikus „nature versus nurture” vita egyik legfontosabb tanulsága: egyik tényező sem működik önmagában.
A legtöbb sorozatgyilkos valamilyen személyiségzavarral él, gyakran pszichopátiás vagy szociopátiás vonásokkal. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy nem minden pszichopata vagy szociopata válik sorozatgyilkossá. Az viszont nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy minden sorozatgyilkos mögött jelen van valamilyen patológiás személyiségműködés.
Vecna, vagyis Henry karakterében mindez rendkívül tisztán megjelenik. Gyermekkorától kezdve traumatizált, elszakítják az édesanyjától, intézményesített erőszaknak vetik alá, és kísérletek sorozatán keresztül használják fel őt. Ha szimbolikusan értelmezzük a sorozatban megjelenő természetfeletti képességeket, akkor azok akár a túlélés fantáziavilágát is reprezentálhatják. Egy olyan környezetben, ahol a valóság elviselhetetlen, a gyerekek gyakran a fantáziába menekülnek. Elképzelik, hogy különlegesek, hogy hatalmuk van, hogy képesek irányítani azt, ami velük történik.
Henry azonban olyan mélyen belemerül ebbe a fantáziavilágba, hogy fokozatosan elveszíti a kapcsolatot a valósággal. A fantázia nála nem megküzdési stratégiává válik, hanem az agresszió eszközévé. Ezen a ponton jelenik meg a sorozatgyilkosság viselkedési dinamikája is, amely mindig egyfajta ismétlődő mintázatot követ. Először megjelenik egy belső feszültség, egy dopaminvezérelt keresés, majd az áldozat kiválasztása, a „cserkészés”, az elcsábítás, végül a tett végrehajtása. Ez a ciklikus folyamat adja az ideiglenes megkönnyebbülést és kielégülést.
Ez a működés mélyen gyökerezik az elfojtásokban, gyakran szexuális és agresszív impulzusokban, valamint abban az örömelvben, amely a másik feletti totális kontrollból fakad. A hatalom élménye, az, hogy valaki dönthet egy másik ember élete és halála felett, rendkívül erős pszichés jutalommal járhat egy torzult személyiségstruktúrában.
Vecna esetében ez a dinamika úgy jelenik meg, hogy saját fájdalmát továbbadja másoknak. Mintha azáltal próbálna megszabadulni a saját (gyermekkori) traumáitól, hogy azokat újra és újra reprodukálja másokon. Egy olyan világot akar létrehozni, ahol ő – illetve az Elmenyúzó – az abszolút uralkodó, ahol minden a saját szabályai szerint működik. Ez a gondolkodásmód gyakran együtt jár egyfajta isteni pozíció felvételével: a meggyőződéssel, hogy az ő igazsága felsőbbrendű, hogy amit tesz, az szükségszerű és jogos.
Ezzel szemben Eleven és a többi gyerek története egy fontos ellenpontot kínál. Bár ők is súlyos traumákat élnek át, nem maradnak teljesen egyedül. Kapcsolódni tudnak, barátokra és családra találnak, és ezek a kötődések képesek ellensúlyozni a belső indulatokat és agresszív késztetéseket. Elevenben is megvan a potenciál az erőszakra, megvannak a pusztító képességek, mégsem akar élni velük, mert látott egészséges mintákat, megtapasztalta a szeretetet és az elfogadást.
Ez egy nagyon szép és erős párhuzam lehet aközött is, ahogyan Will Byers eltűnik a legelső részben, és aközött, hogy az első évad gyakorlatilag az ő megtalálásáról szól. Will valójában csak azért nem vész el teljesen a sötétben – és ezt a sötétet nyugodtan tekinthetjük a fájdalom, a szorongás, a félelem és a trauma szimbólumának – mert az édesanyja annyira szereti őt, és annyira hisz abban, hogy meg fogja találni, hogy ő az egyetlen, aki képes értelmezni azokat a fényjeleket, amelyeket Will a legelső évadban küld.
A környezete mindeközben őrültnek gondolja. Sokan azt feltételezik, hogy Joyce viselkedése annak a következménye, hogy beleőrült a fia elveszítésébe, hogy a gyász teljesen eltorzította az észlelését. Valójában azonban nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a szeretet ereje ebben az esetben erősebbé válik, mint a félelem, vagy maga a trauma. Ez az érzelmi kötődés teszi lehetővé, hogy Joyce kapcsolatban maradjon a fiával, még akkor is, amikor minden racionális magyarázat ellene szól.
És pontosan ez az, ami Vecnának, és végső soron Elevennek is hiányzik. Ők olyan gyerekek, akiket elszakítanak az édesanyjuktól, akiket különböző kísérletek céljából elvesznek a családjuktól, és akik így már nagyon korán súlyosan traumatizálódnak. Ezek a gyerekek nem kapják meg azt az érzelmi biztonságot és megtartó közeget, amelyre a fejlődésükhöz szükségük lenne.
Ha ezt a gondolatmenetet összefűzzük a sorozatgyilkossággal kapcsolatos pszichológiai elméletekkel, különösen Vecna karakterével, de akár Eleven fejlődését ellenpontként vizsgálva, jól láthatóvá válik, hogy mennyire összetett kérdésről van szó.
A sorozat egyik legfontosabb üzenete éppen ebben rejlik: önmagában a sérülékenység, a különlegesség vagy akár a biológiai hajlam nem tesz senkit gonosszá. Az válik meghatározóvá, hogy van-e olyan kapcsolat, olyan kötődés, amely megtart, amelyhez vissza lehet térni. Ha ez hiányzik, egy gyermek nagy eséllyel válhat önmaga vagy mások bántalmazójává.