A párkapcsolat vége gyakran hasonló érzéseket vált ki, mint egy szeretett személy elvesztése. A lezárással együtt elgyászoljuk a közös jövőt, az intimitást, a biztonságérzetet, és azt az énrészünket is, aki a kapcsolatban létezett. A szakítás tehát nem csupán egy esemény, hanem egy mély, belső átrendeződés folyamata.
A gyász folyamata egyénenként eltérő, de általában több, egymást átfedő szakaszban zajlik.
Az első szakasz a tagadás, az „ez nem történhet meg velünk” gondolata. A szakítás után az első reakció gyakran a valóság elutasítása. Ilyenkor gyakran visszatérő gondolatok kísértenek, amik még a lehetőséget és a reményt adják meg számunkra: „talán még meggondolja magát”, „biztosan csak egy átmeneti szünet ez most köztünk”. Ez a psziché természetes védelmi mechanizmusa, amely időt ad a léleknek az alkalmazkodásra. Ebben a fázisban elsősorban az érzelmek uralkodnak, a racionalitás a háttérbe szorul. Segít, ha ebben a fázisban hagyjuk magunkat a racionalitás talaján, és megengedjük magunknak, hogy egy ideig ne értsünk mindent. Csak figyeljük az érzéseket, amik megjelennek bennünk és ítélkezés nélkül fogadjuk el azokat.
A következő szakasz a düh, a „Hogyan tehette ezt velem?” érzés. Ilyenkor felszínre tör az igazságtalanság érzése, a harag mögött gyakran fájdalom és tehetetlenség áll. A düh valójában az önvédelem jele: szerkezetet ad a káosznak, és visszaadja a kontroll érzetét számunkra. A probléma akkor van, ha valaki beleragad ebbe a szakaszba, és újra meg újra csak a történteken rágódik. Ilyenkor érdemes az érzéseinkről, haragunkról beszélni olyan emberekkel, akik kívülről, ítéletmentesen tudnak segíteni.
Miután a harag szépen lassan eltűnik, megjelenik az alkudozás szakasza. Ebben az időszakban az ember megpróbálja visszafordítani a történteket. Jellemző a „talán, ha megváltoznék…”, a „mi lett volna, ha…” gondolata. Az alkudozás szintén egy megküzdési mechanizmus, amivel minden szakításon éppen átesett személy megpróbálja feloldani a gyászt. Eben a szakaszban általában olyan tevékenységekre vagy feladatokra koncentrál mindenki, amelyek enyhítik a fájdalmat, vagy akár segítenek újra összejönni a volt párunkkal. Az életünk során sokszor tapaszaljuk, hogy a jó viselkedés jutalommal jár. Ebben a szakaszban megjelenik a bűntudat és mindenre felesküszünk, hogy másképp csináljuk a dolgokat, amiket elrontottunk a kapcsolat alatt. Ez lényegében a kontroll illúziója: annak hite, hogy még kézben tartható a kapcsolat sorsa.
A veszteség súlya mély szomorúsággal, bánattal és kétségbeeséssel járhat, ami megnehezíti a mindennapi életet. Amikor az alku kudarcot vall, megjelenik a depresszió és a kilátástalanság érzése. Ilyenkor segíthet, ha sikerül fenntartani egy alapvető napi rutint – étkezés, alvás, mozgás –, és olyan támogató embereket keresünk magunk mellé, akik mellett nem kell „jól lenni”.
A lelkileg megterhelő időszak után érkezik az elfogadás időszaka. Ez nem a felejtést jelenti, hanem a kapcsolat integrálását a múlt részeként. Ekkor már vissza tudunk tekinteni a közös időre tanulságként, nem pedig sebként. Megértjük, hogy bár a kapcsolat véget ért, az élményünk, a szeretetünk és a tanulságaink velünk maradnak. Ilyenkor segíthet új célok és új élmények keresése, amelyek által megengedjük magunknak az újrakezdés lehetőségét.
A párkapcsolati gyász nem a gyengeség, hanem az érzelmi mélység bizonyítéka. A veszteség végül önismeretté, belső erővé és új kapcsolódási képességgé formálódhat. A cél nem az, hogy elfelejtsük, hanem hogy megtanuljunk együtt élni azzal, ami volt – és helyet teremtsünk annak, ami ezután jön.