A párkapcsolati kezdeti szintje a szimbiózis, ezt a hétköznapi nyelv a „rózsaszín” ködnek nevezi. A szerelem kezdeti szakasza az állandó együttlétről és intimitásról szól, arról, hogy szinte megszállottan csak a másik jár a fejünkben a nagy 24 órájában. A jó hír, hogy nem vagyunk őrültek, ez teljesen rendben van így. Fontos ez az időszak, hiszen ekkor teremtődik meg a kapcsolat érzelmi bázisa, tartaléka, amihez vissza lehet nyúlni kritikus időszakban. Ez a nagyjából fél-egy éves időtartam egy alapvetően dependens viszonyként írható le: gyakorlatilag a másik hangulata határozza meg a sajátomat is. Hasonlóan, mint kisgyermekkorban az anya és gyerek kapcsolatát. Az, hogy a (kis)baba, totyogó még nem képes önállóan kielégíteni szükségleteit és anyjától/gondozójától függ, párhuzamot mutat a szerelemi kapcsolódás kezdeti állapotával.
A következő szint a differenciálódás, vagy másként az átállás időszaka. A „rózsaszín köd” után ugyanis teljesen természetes igényként jelenik meg, hogy csökken az a nagyon erős, intenzív igény a másik iránt. Ez nem is lenne hosszú távon fenntartható, hiszen rendkívül sok energiát igényel, hogy folyamatosan a másikra gondoljunk, állandó érzelmi készenlétben legyünk, és szinte minden figyelmünket a kapcsolat kösse le.
A differenciálódás szakaszában az érzelmek intenzitása valamelyest csökken, és újra megjelenik az autonómia igénye. Elkezdjük fontosnak érezni, hogy a párunktól függetlenül is gyakoroljuk a hobbinkat, időt töltsünk a barátainkkal és tiszteletben tartsuk a másik terét. Ez egy teljesen természetes fejlődési lépcső.
Gyakran mégis az történik, hogy – részben a popkultúra, részben a romantikus filmek hatására – ezt a szakaszt sokan úgy értelmezik, mintha „elmúlt volna a szerelem”. Elhangzanak olyan mondatok, hogy: „már nem vagyok beléd szerelmes”, és ebből sokszor szakítás lesz. Holott valójában nem arról van szó, hogy a szerelem megszűnt, hanem arról, hogy a kapcsolat egy következő szakaszba lépett.
Ráadásul gyakran az történik, hogy a nagy szimbiózis és az igazi differenciálódás között valahol „félúton” megtörténik a kapcsolat formalizálása: a házasság, az együttélés jogi és társadalmi szentesítése, majd érkeznek a gyerekek. A gyermekvállalás pedig újabb kríziseket hoz magával: a figyelem megoszlik, a terhek megnőnek, a párkapcsolati idő csökken. Ez a szeparáció, a különválás élménye sokszor nagyon megterhelő, és nem véletlen, hogy a válások jelentős része ebben az életszakaszban történik meg.
Pedig valójában itt is egy természetes folyamatról beszélünk. Nem lehet, és nem is kell végig fenntartani azt a kezdeti, mindent elárasztó érzelmi intenzitást. Az a fajta érzelmi „fröccsáradat” hosszú távon elhomályosítja a tudatot. Egy kapcsolatban fontos, hogy tisztán lássuk, kivel vagyunk együtt, és hogy felnőttként, az „itt és most” perspektívájából is képesek legyünk monitorozni a kapcsolatot: valóban jó-e nekünk a másik.
Ebben a szakaszban válik igazán lényegessé az a felismerés, hogy nem kell feladnom magam ahhoz, hogy szeressenek, nem kell másmilyennek lennem ahhoz, hogy elfogadható legyek. Fontos különbség az is, hogy a másik emberbe vagyok-e szerelmes, vagy csupán egy róla alkotott illúzióba?
A differenciálódás vagy különválás szakasza után tovább erősödhet az autonómia igénye, és ezt követi az úgynevezett gyakorlás szakasza. Ilyenkor már a párkapcsolaton kívül is megjelennek újabb személyek, élmények, kapcsolódások. Ez tovább fokozhatja az önállóság érzését, ugyanakkor újabb kríziseket is hozhat magával. Sokakban ilyenkor ismét felmerül a kérdés: „akkor most már nem is szeretem a másikat”?
Ha azonban a pár kitart, és nem szakítja meg a kapcsolatot, gyakran elérkezik az újraközeledés fázisa. Ebben az időszakban újra megnő az igény a másikra, sokszor még erősebben és tudatosabban, mint korábban. Megjelennek a közös programok, közös hobbik, a közös élmények szervezése, s mindez úgy, hogy közben az autonómia igénye is megmarad. Már nem olvadunk össze folyamatosan, de nem is távolodunk el egymástól.
Ez a folyamat vezet el az érett kapcsolathoz: két felnőtt ember tudatosan, autonóm módon vállalt kapcsolatához. Ez azért különösen fontos, mert ha visszatekintünk a kezdeti szimbiózis szakaszára – amely kétségkívül az egyik legizgalmasabb időszak –, akkor láthatjuk, mennyi minden történik benne: a folyamatos egymásra figyelés, a szeretetnyelvek tanulása, a másik „dédelgetése”, az intenzív érzelmi jelenlét. Mindez nagyon szép, de részben illúzió is.
Ez az illúzió abból fakad, hogy a kapcsolat ilyenkor nem mindig a jelenben zajlik. Sokszor kora gyermekkori, gyermekkori vagy pubertáskori mintákat játszunk újra, anélkül hogy ezt tudatosítanánk. Ez azonban még nem felnőtt kapcsolat. Az érett kapcsolódás ott kezdődik, ahol már képesek vagyunk azt mondani: „rendben van, a másiknak vannak hibái, ezt el tudom fogadni”. Megtanultunk együtt élni, voltak konfliktusok, és lesznek is, de a játszmák száma jelentősen csökken, mert már valóban tudjuk, kivel vagyunk együtt. És már valóban tudjuk, hogy mi kik vagyunk.
Ilyenkor már nem a gyermeki énrész keresi a valamikori apa- vagy anyafigurát, hanem az „itt és mostban” létező felnőtt választja a másikat, saját döntésből, saját felelősségre. Ennek következtében kevesebb lesz a nem tudatos provokáció, kevesebb a játszma és az irreális elvárás, például, hogy a másik „kitalálja a gondolatainkat”. Ezek gyakran nagy szavak, de mögöttük nincs valódi tartalom.
Érdemes ezért óvatosan kezelni a popkulturális üzeneteket, amelyek azt sugallják, hogy ami nem szenvedélyes és mindent elsöprő, az már nem szerelem. A szerelem lehet két felnőtt ember tudatosan vállalt kapcsolata is, olyan kapcsolat, amely képes volt átmenni ezeken a kríziseken, és ettől vált igazán stabillá és valódivá.