Elfogadni azt, hogy a világ kiszámíthatatlan, hogy bármikor bármi megtörténhet, és hogy ami ma biztosnak tűnik, holnap már egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, az rendkívül szorongató és frusztráló élmény. Az ember alapvetően törekszik a biztonságra és az átláthatóságra, arra, hogy értse és előre lássa, mi fog történni vele. Amikor ez megbillen, az idegrendszer veszélyt érzékel.
Éppen ezért próbálunk különféle rendszerekbe kapaszkodni. Vallási, spirituális, filozófiai nézetekbe, hitrendszerekbe, elméletekbe, magyarázatokba. Narratívákat hozunk létre, amelyek segítenek értelmezni a világot, keretet adni annak, ami sokszor kaotikusnak, értelmetlennek vagy igazságtalannak tűnik.
Ez nem gyengeség, hanem alapvető emberi szükséglet: struktúrát teremteni ott, ahol bizonytalanság van.
Már a legkorábbi életszakaszban megjelenik a rend iránti igény.
A csecsemő fokozatosan megtapasztalja, hogy az események egymás után következnek, hogy van ritmus, ismétlődés, kiszámíthatóság. Ez segíti az időérzékelés kialakulását, a világ megértését, és legfőképp a biztonságérzet megszületését.
A rend, a rendszer tehát önmagában nem probléma. A nehézség ott kezdődik, mikor a kontroll válik az egyetlen megküzdési eszközzé. Amikor azt érezzük, hogy minden élethelyzetben nekünk kell irányítani, dönteni, szervezni, szabályozni, különben szétesik minden. Ez gyakran arra utal, hogy a kontrollhoz való viszonyunk valahol korábban sérült.
Ha gyerekként túlszabályozott környezetben nőttünk fel, ahol kevés tér jutott a szabad játékra, az unalomra, a spontaneitásra, ha nem dönthettük el, mit vegyünk fel, mikor pihenünk, vagy egyszerűen nem volt rendben, ha koszos lett a ruhánk, akkor azt tanulhattuk meg, hogy a világ csak akkor biztonságos, ha minden kontroll alatt áll.
Ha emellett a negatív érzések is tiltva voltak – nem lehetett sírni, dühösnek lenni, beszélni a halálról, az elmúlásról, a veszteségről, akkor ezek az élmények nem kaptak feldolgozható keretet. A gyerek nem tanulja meg, hogy a fájdalom, a félelem vagy a düh elviselhető, átélhető és múló állapotok.
Ilyenkor felnőttként a kontroll válhat az egyetlen biztonságforrássá.
A kontrollhoz való ragaszkodás mögött gyakran masszív szorongás és félelem húzódik meg: félelem a veszteségtől, az elhagyástól, a csalódástól, a kiszámíthatatlanságtól. Sokszor jelennek meg olyan belső hiedelmek, mint:
- „Ha mindent kézben tartok, nem történhet baj.”
- „Ha tökéletes vagyok, nem hagynak el.”
- „Ha én irányítok, akkor biztonságban vagyok.”
Ezek a hiedelmek gyakran konkrét gyermekkori tapasztalatokhoz kapcsolódnak. Lehet, hogy hirtelen eltűnt egy szülő, válás vagy haláleset történt, érzelmileg nem voltak elérhetők a gondozók, vagy a gyermek gyakran élte meg a magány, az elhagyatottság érzését.
Felnőttként érdemes ránézni arra, hogy a jelenlegi élethelyzetünkben mi az, ami ezeket az élményeket aktiválja. Mi történik most a munkahelyen, a párkapcsolatban, a családban, a baráti kapcsolatokban? Mi az, ami azt üzeni belülről, hogy nem vagyunk biztonságban? A túlzott kontroll testi szinten is megjelenhet. Gyakori a feszes, merev testtartás, a nyak- és hátfájás, az állkapocsszorítás, a krónikus izomfeszültség. A test ilyenkor jelzi, hogy folyamatos készenléti állapotban vagyunk.
Segíthet a rendszeres testmozgás, a nyújtás, a relaxáció, a légzőgyakorlatok: mindaz, ami az elengedést támogatja. Ugyanakkor a mélyebb megértéshez és feldolgozáshoz gyakran szakember segítségére van szükség. A kontroll nem ellenség. Egykor segített túlélni, alkalmazkodni, biztonságot teremteni. Felnőttként azonban érdemes megvizsgálni, hogy ma is erre van-e szükség, vagy már képesek vagyunk szembenézni azzal is, amit nem tudunk irányítani. A kérdés nem az, hogy tudunk-e kontrollálni, hanem az, hogy el tudjuk-e viselni azt, ami kiszámíthatatlan.