Az ünnepi időszak sokak számára nemcsak meghittséget, hanem feszültséget is hoz. Hiába érezzük úgy, hogy már felnőttünk, rengeteget dolgoztunk magunkon, akár terápiába is jártunk, az ünnepi családi közegben egy pillanat alatt visszacsúszhatunk régi szerepekbe. Amikor hazalátogatunk, gyakran ugyanazokkal a párbeszédekkel, hanghordozásokkal és elvárásokkal találkozunk, mint gyerekkorunkban.
Nem azért, mert mi nem változtunk, hanem mert a környezetünk ilyenkor többnyire ugyanaz maradt.
Hamar azt tapasztalhatjuk, hogy – bár kívülről felnőtt párbeszéd folyik – egy játékot játszunk. Az ünnepi asztal körül ugyanis nagyon gyakran olyan pszichológiai üzenetek cserlének gazdát, melyekről a résztvevőknek fogalmuk sincs.
Amikor burkolt üzeneteket, célozgatásokat, odaszólogatásokat teszünk, akkor valójában nem nyílt kommunikációt folytatunk, hanem rejtett, pszichológiai üzenetek hadával igyekszünk valamiféle reakciót, megerősítést – sztrókot – kicsikarni a másikból. Mivel ennek nem vagyunk tudatában, ez veszélyes és ártalmas is lehet. Amikor a szüleink, nagyszüleink, rokonaik ártatlan célzást tesznek családi állapotunkra, tanulmányaink alakulására, karrierutunkra, sosem akarnak direkt bántani. Viszont, ha mindezt olyan hanglejtéssel, arcjátékkal teszik, ami akár félreérthető lehet, vagy mi vagyunk egyébként is fáradtak és feszültek, akkor hamar félremehet az üzenet.
A szülők és rokonok tehát sok esetben nem rossz szándékból viselkednek úgy, ahogy. Egyszerűen a saját mintáikat, feszültségeiket hozzák magukkal. Az ünnepi asztal pedig – az illatokkal, ízekkel, gesztusokkal – érzelmi időkapuként működik: mindent előhív, amit már egyszer átéltünk. Az ünnepi vacsorákon gyakran megjelennek a burkolt megjegyzések, irónia, szarkazmus vagy a „csak vicceltem” mondatok. Ezek sokszor nem tudatos bántások, hanem eszközök a belső feszültség levezetésére. Ettől még fájhatnak.
Fontos felismerni, hogy nem az ünnepi asztal a mély, intim beszélgetések tere. Ilyenkor érdemes óvatosabb, neutrálisabb témáknál maradni, nem felhozni érzékeny kérdéseket, és nem most rendezni régi sérelmeket. Jogunk van határokat húzni. Nem kell minden kérdésre válaszolni, lehet témát váltani, humort használni, vagy egyszerűen nem reagálni. Ha túl nagy a feszültség, segíthet a mozgás: elpakolás, mosogatás, egy séta, kávéfőzés – bármi, ami megszakítja a passzív ülés és hallgatás helyzetét.
Dönthetünk úgy is, hogy rövidebbre vesszük az együttléteket. Nem kötelező órákon át maradni, ha már kellemetlen. Ezek a reakciók természetesek, még a legjobban működő családokban is.
Ha visszacsúszunk a régi mintákba, az nem kudarc. A családi közeg az a hely, ahol ezek a sebek keletkeztek, így itt a legkönnyebb újra megélni is őket. Ha pedig már elég érettek vagyunk, előfordulhat, hogy egy idő után meg sem halljuk azokat a megjegyzéseket, amelyek korábban mélyen érintettek.