Amikor a gyászról beszélünk, legtöbben és legtöbbször a haláleseti veszteségekre gondolunk. Amikor valakit elveszítettünk és megpróbáljuk feldolgozni, valahogyan elfogadhatóvá tenni a veszteség okozta hiányt. Ám a gyász nem csak a halálhoz kötődik és nagyon fontos azt kihangsúlyozni, hogy gyászfolyamatot nem csak haláleseti veszteség indíthat el bennünk. Sokszor úgy gyászolunk, hogy nincs temetés, nincsenek fekete ruhák, és senki sem mondja azt nekünk, hogy „részvétem.” Mégis valamilyen veszteséget élünk át, ami fájdalmat és hiányt okoz, összetöri a belső biztonságunkat, sokszor énképünket is.
Amikor nincs rítus, de mégis gyászolunk
A láthatatlan gyász azokhoz a veszteségekhez kapcsolódik, amelyek nem kapnak társadalmi elismerést, rítust vagy figyelmet. Amik jelen vannak az életünkben, de talán kevésbé tudatosítottuk őket és az életünkre gyakorolt hatásuk fontosságát. Gyászolhatjuk azt, aki elhagyott minket, de gyászolhatjuk azt is, aki még mellettünk van, csak már nem úgy, ahogy régen, vagy nem úgy, ahogyan arra mi vágynánk. Gyászolhatjuk a meg nem született gyermekeket, az el nem ért álmokat, az egészségünk elvesztését, vagy akár azt az életutat, amire mindig is vágytunk, de valami miatt soha nem járhattunk be. De ugyanúgy gyászolhatjuk a valaki iránt érzett bizalmunk elvesztését, vagy egy munkahelyi elbocsátást, átszervezést, leépítést, vagy valamilyen életszakaszunk végét, ami valamit lezár.
Sokszor ezek a fájdalmak „nem férnek bele” abba, amit a világ gyásznak tekint. Így csendben maradnak – mások előtt és sokszor önmagunk előtt is, önmagunkban is. Sokszor hallom a hozzám érkezett gyászolóktól azt, hogy „Nem halt meg senkim, mégis üresnek, céltalannak érzem magam”. És ahogy a beszélgetéseink zajlanak és mélyülnek, sokszor kirajzolódik, hogy a mélyben valamilyen korábban történt, esetleg fel nem dolgozott láthatatlan gyász húzódik. Ez az üresség annak a „bizonyítéka”, hogy valami fontos elveszett az életben – még ha senki más nem is látja, belülről ez érezhetővé válik az egyén számára.
Az el nem ismert fájdalom belső súlya
Ha a veszteségünket a környezet nem érti meg, mi magunk is elbizonytalanodhatunk annak létjogosultságában, és olyan gondolatok jelenhetnek meg bennünk, mint hogy „Túlreagálom?”, „Másoknak biztosan sokkal nehezebb, ez nem is akkora gond akkor” vagy „Nincs jogom ennyire szenvedni.” Ezek a gondolatok elzárhatják az utat a gyászunk megélésének és feldolgozásának természetes folyamata elől és sokszor komplikált gyászhoz vezethetnek. A kimondatlan fájdalom és a fel nem dolgozott veszteség nem tűnik el nyomtalanul – csak formát vált. Megjelenhet akár valamilyen testi tünetben, például feszültségben, álmatlanságban, levertségben, vagy éppen abban az érzésben, hogy „nem találom önmagam.” A test és a lélek gyakran együtt jelzi, ha valamit el kell gyászolnunk, kimondanunk vagy tudatosan megélnünk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a gyászfolyamatra fordított idő és energia túl sokat vesz el tőlünk, pedig egy feldolgozatlan veszteség hosszú távon ennek a többszörösét követelheti meg – testi, lelki és érzelmi szinten egyaránt.
A gyász egy természetes és egyedi belső folyamat, amely akkor is zajlik, ha mi megpróbáljuk azt elhallgattatni és nem veszünk róla tudomást. A tagadás, a bagatellizálás, az „erősnek kell lennem” üzenetek mind csak elodázzák, hogy valóban kapcsolódjunk belső önmagunkhoz és ahhoz, ami fáj egy adott veszteségünk kapcsán. Pedig éppen ez az önmagunkhoz való belső kapcsolódás, és önmagunk gyászának szabad megélése lenne a gyógyulás egyik legfontosabb kulcsa.
Minden veszteség egy tanító tükröt is szembe tart velünk. Ebben a tükörben megláthatjuk saját magunk halálhoz való viszonyát, és szembe találkozhatunk azokkal a kérdésekkel is, hogy hogy vagyok én a saját életemmel, céljaimmal és kapcsolataimmal. Ilyenkor szembe jöhet velünk az a kérdés is, hogy mire és mennyi időm jut az életben? Elég időm jut-e azokra az emberekre, akik valóban fontosak az életemben, és meg tudom-e velük úgy élni az összekapcsolódást, ahogyan én arra legbelül vágyom? A gyászban mindig ott rejlik valami új megteremtésének is a lehetősége és annak az esélye is, hogy újraértelmezzük, újrakeretezzük kik is vagyunk, és mi is az igazán fontos számunkra az életben.
Mit segíthet a feldolgozásban?
A gyógyulás nem az idő múlásának függvénye, hanem annak, hogy helyet adunk a gyásznak – hogy hagyjuk, hogy megmutassa magát, és meghalljuk, amit mondani, tanítani szeretne nekünk.
Ahogy gyakran mondani szoktam az egyéni vagy csoportos gyászkíséréseken: engedjük meg magunknak, hogy úgy gyászoljunk, ahogyan arra legbelül vágyunk. És ez a megengedés teremtheti meg annak a lehetőségét, hogy lassan szavakba öntsük, mi is az, amit valójában elveszítettünk. Mert a kimondás az első kapcsolódás, amikor nevén nevezzük és kimondhatóvá tesszük a veszteséget. Ilyenkor már nem menekülünk előle, hanem elkezdünk viszonyulni hozzá.
Ahogy a kimondás megnyithat, úgy az érzések megengedése teret adhat a valódi feldolgozásnak és gyógyulásnak. Nem kell sietni, és azt is sokszor szoktam mondani gyászfolyamatokban, hogy izomból nem lehet gyászolni. A gyász nem valami olyan, amit ha siettetünk, gyorsabban túl leszünk rajta. A gyász nem lineáris, nem mérhető napokban, és nem is verseny. A sírás, a harag, az üresség vagy a bűntudat mind természetes részei ennek az útnak. A gyász és az érzések megélése nem a gyengeség jele, hanem annak a bizonyítéka, hogy képesek vagyunk szeretni.
A gyász akkor válik igazán elviselhetetlenné, ha magányossá válik. Ezért fontos, hogy merjünk kapcsolódni. Egy figyelmesen hallgató ember, egy támogató közeg, egy egyéni gyászkísérés vagy csoportos gyászfeldolgozó csoport biztonsága segíthet abban, hogy a fájdalom megoszthatóvá és mások által megérthetővé váljon – és így könnyebben hordozható legyen.
Önreflektív kérdések a témában
- Milyen olyan láthatatlan veszteséget hordozok most az életemben, amit talán eddig nem mertem kimondani vagy elismerni magam előtt?
- Hogyan szoktam reagálni, amikor fájdalmat érzek – elnyomom azt magamban, megmagyarázom, vagy megengedem magamnak, hogy valóban átérezzem?
- Kinek a jelenléte, meghallgatása vagy elfogadása segít vagy segíthetne abban, hogy a gyászom láthatóbbá váljon?
- Milyen érzéseket tartok „tiltottnak”, „nem megengedettnek” magamban a veszteségemmel kapcsolatban?
- Mit tanít nekem ez a veszteség önmagamról és arról, hogy mire van szükségem, hogyan kapcsolódom?
- Mi az, amit a veszteségem elvett tőlem – és mi az, amit talán újra megmutatott?
- Ha a fájdalmam hangot kapna, mit mondana most nekem?
- Mi segíthetne abban, hogy a gyászom ne csak fájdalom legyen, hanem egy lassú, gyógyító átalakulás kezdete is?