Megtehetem, hogy kimaradok valamiből? És ha igen, mi ennek az ára?
Hol húzódik meg a határ a mindig jelen lenni és a kimaradni állapot között?
Amíg a FoMO arra a viselkedésre utal, hogy sokszor azért pörgetjük kényszeresen a közösségi média oldalait, mert rettegünk attól, hogy lemaradunk valamiről, vagy éppen csak azért megyünk el társas eseményekre, mert nem akarunk kimaradni valamiből, addig a JoMO, ami a Joy of Missing Out kifejezés mozaikszava, arra utal, hogy milyen előnyökkel járhat, ha nem akarunk mindenhol jelen lenni, mindenről tudni, mindig naprakészek lenni. Egyfajta tényleges megelégedettség azzal, ahol éppen vagyunk, amit éppen csinálunk. Az itt és most ingereinek megélése, ahelyett, hogy azon agyalnánk: vajon mit gondolnak most rólam mások? Ha ma sokáig kimaradok, hogyan fogom tudni befejezni a dolgaimat? Azoktól a szorongató gondolatoktól való tudatos eltávolodás, melyek olyan ismétlődő cselekvéseket eredményeznek, amiket nem élvezetből csinálunk. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis sok esetben kínszenvedés nem rápillantani a telefonra, nem végigpörgetni az insta sztorikat. Ha tudjuk, hogy árthat, akkor miért csináljuk?
Egyrészről azért, mert a közösségi média platformjai az egyik legősibb emberi igényre, a közösséghez való tartozás érzésére játszanak rá. Csak úgy tudta az emberi faj túlélni a történelem viszontagságait, hogy egy közösség része maradt. Robert Eggers A boszorkány című filmjében egy – a falu közösségi életéből kizárt – család teljes elmagányosodását követhetjük nyomon, és a film hátborzongató módon mutatja be, milyen veszélyekkel jár, ha kivet magából a közösség. Hogyan veszíthetjük el társadalmi státuszunkat, egzisztenciánkat, ép elménket.
Amíg azt érzem, hogy szeretnek, elfogadnak, jó vagyok, addig csökken a belső szorongás, nő az önbizalom, a hatékonyság.
A modern társadalom vívmányai pedig tudattalanul is ezt az érzést tartják fenn: amíg tudod, hogy mi zajlik körülötted, nem maradsz le az infókról, megkapod az adrenalin sokkot, a megerősítéseket, addig rendben vagy te magad is. De minél több ingerrel vesszük körül magunkat, annál hamarabb lemerülünk, töltődni pedig nem biztos, hogy újabb külső ingerekkel lehet a leghatékonyabban. Nagy pszichológiai ára van annak, hogy állandóan monitorozzuk magunkat és másokat. Senki sem képes arra, hogy mindenki szeresse, mindenki igényeinek megfeleljen, anélkül, hogy feladná saját magát. De addig, amíg attól rettegünk, hogy ha nem válaszolunk időben, megszakad a kapcsolat, nem tudunk önmagunk lenni. Eltávolodni magunktól, felvenni egy szerepet, egyre merevebbé és feszesebbé teszi az embert.
Érdemes átgondolni, hogy milyen emberi kapcsolataink vannak, kikre mennyi időt szánunk és miért. Mennyi időt töltünk el naponta a közösségi médiát pörgetve, és valójában milyen igényünket szeretnénk kielégíteni vele, és ez mennyire sikeres? Ha úgy látjuk, befeszülünk, sokat aggódunk azon, mit gondolnak mások, hol járnak, mit csinálnak, éppen milyen programokat szerveznek nélkülünk, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy kicsit kiszakadjunk a digitális ingerekből.
Azért is, mert ezen ingerek jelentős része pótléka valami valódinak. Arra tökéletes, hogy pillanatnyi örömet adjon, rövid beszélgetést folytassunk, de ha ezek kiszorítják a valódi emberi kapcsolatokat, az elmélyülést, kapcsolódást önmagunkkal, akkor sokkal többet ártanak, mint használnak.
Nem bűn néha kivonulni, detoxikálódni az ingerektől. Ha tudjuk, rendben vagyunk önmagunkkal és másokkal, nincs szükségünk arra, hogy ezt folytonosan hangoztassuk, és megerősítésekkel bizonyítsuk. Akkor leszünk képesek élvezni a másokkal való kapcsolódást, ha képesek vagyunk jelen lenni. Mivel felgyorsult világunkban egyre kevesebb a lehetőség arra, hogy „nyugton” legyünk, meg kell tanulnunk a jelenben lenni. A JoMO arra hívja fel a figyelmet, hogy a visszavonulás vagy kimaradás nem egy negatív viselkedés, hanem egy belső igényre való reagálás. Minden másnak mondott nem lehet egy igen önmagunknak.
Dan Millman önéletrajz ihletésű könyvének főszereplője – a világbajnok tornász – egy sérülést követően találkozik egy lelki vezetővel, aki megtanítja neki, mit jelent az itt és most állapot, hogyan tudja elhallgattatni azokat a belső hangokat, amik folyton elterelik figyelmét. A békés harcos útja történet egyik legtalálóbb idézete erre reflektál:
– Hol vagy (…)?
– Itt.
– Ez mikor történik?
– Most.
– És te mi vagy?
– Ez a pillanat.