„A szerelem nem vak, hanem teljesen hülye” – hangzik el Charlie szájából a Két pasi meg egy kicsi sorozat egyik ikonikussá vált jelenetében. De valóban így van? Tényleg ennyire vakká tesznek az erős érzelmek? Vagy ez csak kifogás? Ha egy olyan kapcsolatban vagyunk benne már egy jó ideje, aminek az alapdinamikája, hogy újra és újra eljutunk odáig, hogy ennek most véget vetünk, majd újra visszatáncolunk, akkor nagy valószínűséggel szakítós játszmát játszunk a másikkal. És ez korántsem biztos, hogy jó.
A szakítós játszma egyik legfontosabb sajátossága, hogy erős érzelmi hullámzással jár.
A szakítás pillanatában felszabadulás, megkönnyebbülés, kontrollérzés jelenik meg. Úgy érezzük, végre tettünk valamit önmagunkért. Aztán jön az üresség. A csend. Az ingerhiány.
Eric Berne pszichiáter szerint az ember legalább annyira vágyik az ingerre, mint a táplálékra. A konfliktus is inger. És ezért szinte mindent képes megtenni. A semminél ugyanis még mindig jobb a valami. A vita is kapcsolat. Még a fájdalom is bizonyíték arra, hogy legalább „van valami”. A semmi viszont szorongató.
Amikor visszavágyunk egy bántó kapcsolatba, sokszor nem magára a másikra vágyunk, hanem az intenzitásra. Arra az érzelmi feszültségre, ami legalább élőnek éreztet. A hullámzásra. A kibékülések eufóriájára. A reményre, hogy „most talán más lesz”.
Ez a remény a játszma egyik legerősebb fenntartó ereje.
A játszma olyan nem tudatos kapcsolódási forma, inger-válasz egység, mely során a múltból megtapasztalt érzéseket, gondolatokat és viselkedést játsszuk újra, sokszor egy Gyermeki vagy egy Szülői énállapotból.
Berne három énállapotot nevezett meg, melyek érzések, gondolatok és cselekvések egységeként definiálhatóak. Amikor kapcsolatba kerülünk valakivel, valamelyik énállapotból reagálunk a minket ért ingerekre.
Amikor a jelenből, az itt és mostból reagálunk, gondolkodunk, elemző, analitikus gondolkodást végzünk, akkor Felnőtt énállapotból működünk.
A Gyermeki énállapot olyan érzelmeket, gondolatokat és viselkedésmintákat tartalmaz, amelyeket valamikor korábban, a koragyerekkorban, a serdülőkorban vagy egy későbbi életszakaszban átéltünk. Amikor ebbe az állapotba kerülünk, ezeket a korábbi tapasztalatokat játsszuk újra. Ugyanazokat a fájdalmakat, ugyanazt a dühöt, ugyanazt a félelmet, de akár ugyanazt az örömöt is. Úgy reagálunk, mintha ismét gyerekek lennénk, mintha a jelen helyzet valójában a múlt egyik jelenete volna.
A gyermeki rész lehet dühös, lázadó, követelőző. Lehet sértett és visszahúzódó. De lehet túlalkalmazkodó is: az a rész, amely inkább mindent eltűr, csak ne veszítse el a kapcsolatot.
Amikor Szülői énállapotba kerülünk, hasonló folyamat zajlik, csak más forrásból. Ilyenkor a korábban megtapasztalt szülőfigurák szabályrendszereit, tiltásait, elvárásait játsszuk újra. Azokat a mondatokat, hangsúlyokat, tekinteteket, amelyeket valaha magunkba építettünk. Lehetünk ilyenkor kritikusak, ítélkezőek, kemények. Vagy éppen túlvédők, kontrollálóak, moralizálóak.
Játszmahelyzetben ez a két utóbbi énállapot válik dominánssá, és sajnos kiszorítja a Felnőttet. Ez azért problémás, mert ilyenkor nem a jelenre fókuszálunk. Nem azt vizsgáljuk, hogy most, ebben a konkrét helyzetben mi nehéz számunkra, mire lenne szükségünk, mi történik ténylegesen. Ehelyett egy már ismert érzelmi és viselkedési mintát ismételgetünk.
A játszma során gyakorlatilag ezeknek a múltból hozott érzéseknek és reakcióknak az újrajátszása történik. Az egyik oldalon aktiválódik a gyermeki vagy a szülői rész, a másik fél pedig – ha belép a játszmába – felveszi a maga szerepét.
És közben a Felnőtt énállapot háttérbe szorul. Az a részünk, amely képes lenne higgadtan mérlegelni:
– Mit tesz ez a kapcsolat velem hosszú távon?
– Milyen vagyok mellette?
– Növekszem vagy szűkülök?
A játszma során ezek a kérdések nem kapnak teret. Az érzelmi aktiváció túl erős.
A felszabadulás vagy felmentés pszichológiája éppen ott kezdődik, amikor a játszmát felismerjük. Amikor nem csak a másikat látjuk hibásnak, hanem ránézünk a saját szerepünkre is. Nem önvád szintjén, hanem felelősség szintjén.
A valódi kilépés nem a letiltásnál kezdődik, és nem is a csomagolásnál. Hanem ott, amikor visszavesszük a Felnőtt énállapotot. Amikor meg tudjuk tűrni az ürességet. Amikor kibírjuk az ingerhiányt. Amikor nem reagálunk azonnal a késztetésre, hogy újraírjunk, visszahívjunk, magyarázzunk.
A felmentés nem a másik felmentése. Hanem önmagunk felmentése abból a kényszerből, hogy újra és újra ugyanazt a mintát ismételjük.
Ez nem egyik napról a másikra történik. És nem is pusztán akaraterő kérdése. Sokszor szükség van külső segítségre, terápiára, támogató kapcsolatokra, hogy a játszma mögött meghúzódó korai döntéseket, hiányokat, sérüléseket is megértsük.
De az első lépés mindig a felismerés:
Nem a szerelem tart bent.
Nem is kizárólag a másik.
Hanem a dinamika, amit közösen működtetünk.
És amint ez tudatossá válik, megnyílik a lehetőség arra, hogy valóban szabadok legyünk, nemcsak a másiktól, hanem a saját ismétlődő forgatókönyvünktől is.
Csak azt érezzük, hogy újra és újra ugyanoda jutunk vissza.
És talán itt kezdődik a valódi felismerés lehetősége.
Nagy eséllyel projektáljuk a saját szülői figuráinkat az aktuális párunkra. A gyermeki énrészünk a koragyermekkori tapasztalatokból gyűjti be azt a kapcsolati mintázatot, amelyet a felnőttek képviseltek körülötte. Azt tanulja meg, hogy „így működnek” az emberi kapcsolatok. És később, amikor párkapcsolatba lépünk, ezt a belső mintát vetíti rá a másikra.
Ezért lehet fontos végiggondolni: milyen játszmákat játszottak a szüleink? Mi ismétlődött újra és újra? Hogyan viselkedett az apa, hogyan az anya? Tudtak-e kilépni a konfliktusaikból? Megoldódtak ezek a helyzetek, vagy csak elcsendesedtek egy időre? És számunkra, gyerekként, mindez mennyire volt terhes?
A gyermeki énrész ugyanis nem felejt. Az a részünk, amely végignézte, végigélte, sokszor elszenvedte ezeket a dinamikákat, szerves részévé válik a személyiségünknek. És később, a saját párkapcsolatunkban újraaktiválódik. Újra megtapasztalja a korai sérüléseket, az elhagyatottságot, a félelmet, a szégyent vagy a bűntudatot.
Játszmát végignézni soha nem jó. A játszmában ugyanis ingereket adunk egymásnak, de ezek nem pozitív, építő ingerek. Ezek bántások. Lehetnek finomak, burkoltak, ironikusak, vagy egészen nyíltak. Minél többször ismétlődnek, annál inkább sérül a kapcsolat, sérül a psziché, sérül a mentális egyensúly. A bocsánatkérés egy ideig enyhíthet, de ha a dinamika változatlan marad, a seb újra és újra felszakad.
Paradox módon mégis ez a dinamika tartja össze a feleket. Amikor a játszmák gyakoribbá válnak, az intimitás fokozatosan csökken. A valódi, felnőtt–felnőtt közelség háttérbe szorul, és helyette egyfajta álintimitás marad. Egy illúzió. Egy ismert struktúra, amelybe mindkét fél kapaszkodik. Ketten játsszák, ketten működtetik, és még mindig többnek tűnik, mint a semmi.
És itt hangzik el gyakran a mondat: „De hát szeretem.”
Valójában ez sokszor nem a szerelemről szól, és nem is pusztán a szexuális vonzalomról. Inkább egy mélyen fekvő, nem tudatos, ismétlődő dinamikáról, amely szorosan kapcsolódik az élettörténeti múltunkhoz. Azokhoz a fájdalmakhoz és sérülésekhez, amelyeket gyerekként begyűjtöttünk, és amelyekből hiedelmek formálódtak.
Ha valakiben él egy nem tudatos meggyőződés, hogy „velem valami baj van”, „én voltam a hibás, hogy a szüleim elváltak”, „nem vagyok szerethető”, akkor – anélkül, hogy ezt tudatosítaná – olyan helyzeteket fog keresni, amelyek ezt a hiedelmet megerősítik. Ha egy férfi azt tanulta meg, hogy a nők kihasználják a férfiakat, olyan kapcsolatokat fog választani, amelyek ezt igazolják. Ha egy nő azt tanulta, hogy a férfi bánt, akkor addig marad benne ilyen dinamikákban, amíg újra és újra begyűjti a megerősítést: „látod, ez az igazság”.
Ez sötét gondolat, de a játszma lényege éppen ez: a meglévő hiedelemrendszer megerősítése.
Az ilyen típusú szakítós játszma – amikor nem tudunk kilépni, mindig visszamegyünk, visszakönyörögjük magunkat, vagy újra befogadjuk a másikat, és keressük az alkalmat az újrajátszásra – valójában önmagunk ellen működik. Egy önsorsrontó körforgás.
Lehet úgy dönteni, hogy benne maradunk. Lehet azt mondani, hogy ez még elviselhető. De a szakítós játszma dinamikája mindig feszít. Mindig egy következő szintre lép. A feszültség nem oldódik meg, csak átalakul és erősödik.
És itt van a legnagyobb különbség a játszma és a konfliktus között.
A konfliktusban két Felnőtt vesz részt. Két ember, aki meg akar oldani egy helyzetet, aki képes reflektálni önmagára, felelősséget vállalni, és kompromisszumot keresni. Jó esetben a végén egy win–win helyzet jön létre.
A játszmának nincs valódi megoldása. Nincs tiszta vége. A szerepek cserélődnek, a kör újraindul. A végkifejlet lehet kiabálás, megalázás, fizikai bántalmazás, válás. És ha gyerek is jelen van, ő végignézi: ugyanúgy, ahogyan mi egykor. És viszi tovább.
A játszma azért nem áll le magától, mert nem tudatos. És amíg nem válik azzá, addig ismétlődik.
De akkor mit lehet tenni?
Először is érdemes felismerni, hogy ismétlődésben vagyunk. Hogy nem egy egyszeri konfliktusról van szó, hanem egy körforgásról, amelybe újra és újra belelépünk. Már ötvenedszer mondjuk ki, hogy vége. Hatvanadszor költözünk el. Évek óta zajlik ugyanaz a dinamika, és valójában nem tudunk kilépni.
Ilyenkor segítséget kérni nem gyengeség. A környezet számára nagyon megterhelő lehet végignézni ezt az ismétlődést. A barátok sokszor elfáradnak, tehetetlenek, néha ítélkeznek is. De ha van olyan közeli ember, aki képes az érzelmi terhet elviselni, és nem bánt, nem minősít, csak jelen van, az már önmagában stabilizáló erő lehet. Egy nem ítélkező közeg segít abban, hogy lassan rálássunk a mintára.
Nagyon sokat segíthet szakember bevonása is. Mivel a játszma nem tudatos folyamat, mélyebb önismereti munka szükséges ahhoz, hogy megértsük: mit ismétlünk, miért van rá szükségünk, mit igazol számunkra ez a dinamika. Ha ezt felismerjük, onnantól dönthetünk. A döntés szabadsága ott kezdődik, ahol a tudatosság megjelenik.
Illúzió azt gondolni, hogy soha többé nem játszmázunk. Mindannyian játszunk időnként. A játék a gyerekkori tanulás része volt, így ismertük meg a világot. A kérdés nem az, hogy játszunk-e, hanem az, hogy kivel, mennyit és milyen típusú játszmákat működtetünk.
A játszma mindig sért. Mindig negatív megerősítéseket, úgynevezett negatív sztrókokat gyűjtünk be. Lehet úgy dönteni, hogy ebben élünk tovább, még akkor is, ha ez önromboló. És lehet úgy dönteni, hogy nem szeretnénk tovább bántani sem magunkat, sem a másikat.
Ennek egyik kimenetele valóban az lehet, hogy a kapcsolat véget ér. De nem mindig ez az egyetlen út. Ha a felismerés megszületik, és a másik fél partner abban, hogy felnőttként beszélgessünk erről, akkor át lehet keretezni a kapcsolatot. Le lehet csökkenteni a játszmák számát, és helyettük valódi közelséget, intimitást lehet építeni, akár párterápia segítségével.
A játszma ugyanis időt vesz el az intimitástól. Érdemes megkérdezni: miért játszunk ahelyett, hogy nyugodtan beszélgetnénk? Miért nem töltünk minőségi időt együtt? Lehet, hogy túl sok a feszültség. Lehet, hogy kicsik a gyerekek. Lehet, hogy féltékenység dolgozik bennünk. Lehet, hogy van egy meg nem bocsátott múltbeli sérelem. Az őszinteségnél kevés erősebb eszköz van, ha mindkét fél elég stabil ahhoz, hogy biztonságos térben kimondja a nehezet is.
Ha viszont felismerjük, hogy játszmában vagyunk, és a másik nem partner az őszinte, felnőtt párbeszédben, akkor a legfontosabb lépés a kilépés a helyzetből. Konkrétan. Ott hagyni a helyszínt. Énállapotot váltani. Megállni, inni egy pohár vizet. Kérni, hogy ezt most fejezzük be. Cselekvést váltani: elmenni futni, sportolni, időt adni magunknak. Tudatosan erősíteni a Felnőtt énállapotot énidővel, hobbival, pihenéssel.
Egyedül nem lehet játszani. Ha én nem lépek bele, a dinamika megbillen. A változás az egyik félnél hat a másikra is. Lehet, hogy először ellenállást vált ki, de hosszabb távon mozgásba hozza a rendszert.
Ha azt látjuk, hogy a másik képes tartósabban Felnőtt énállapotban maradni, és valóban le tudunk folytatni építő, reflektív párbeszédet, akkor érdemes mélyebbre menni. Megnézni, mi van valójában közöttünk. Milyen ki nem mondott indulatok, sérelmek, félelmek állnak a háttérben. Mi az, amit nem mertünk eddig kimondani.
A játszma addig ismétlődik, amíg a kimondatlan tartalom rejtve marad. Amikor viszont biztonságos térben, felnőtt módon hozzá tudunk férni ezekhez az érzésekhez, akkor a kapcsolat valóban tovább léphet egy érettebb szintre. És ha ez nem lehetséges, akkor legalább önmagunkkal kapcsolatban tudunk tisztábban dönteni.