Adok egy sztrókot! Nagyon furcsán hangzik ez a mondat, hiszen a köznyelvben egészen mást jelent ez a kifejezés, mint a pszichológiában, de egy nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet.
Eric Berne szerint az ember fejlődés során legalább annyira fontos a megerősítés, vagy érzelmi táplálás, mint az éhség csillapítása. Ezt ő sztrókoknak nevezte, melyeket két nagy csoportba sorolt, a pozitív előjellel rendelkező megerősítéseket, bókokat, dicséretek, elismeréseket, és a negatív kritikákat. Berne szerint emberi kapcsolódásaink alapját képezi, hogy ki mennyit tud adni és fogadni az egyikből és a másikból.
A pozitív feltétel nélküli sztrókok olyan mondatok, mint a szeretlek, jó, hogy itt vagy, örülök, hogy látlak, illetve olyan gesztusok, mint az, hogy elpakolok a másik helyett, megveszem azt a tárgyat, amit a másik kíván, gondoskodom a társamról, megölelem, érdeklődöm, stb.
A feltételes pozitív sztrókok során a dicséretet vagy elismerést valamilyen tetthez vagy teljesítményhez kötjük, ezeket általában a tanárok és szülők alkalmazzák: ha jól megtanuljuk a leckét, ötöst kapunk, ha rendet teszünk a szobánkban, megdicsérnek, ha szépen, csendben viselkedünk, akkor jó gyereknek tartanak, ha időben elvégezzük a munkát, megdicsér a főnökünk.
A negatív feltétel nélküli sztrókok segítségével kifejezzük a nem tetszésünket, vagy, hogy elegünk van a másikból: utállak, nem szeretlek, szakítani akarok, bántasz, stb. A negatív feltételes sztrókok pedig a kritikák vagy büntetések: ne legyél rendetlen, ne feleselj vissza, nem tetszik, amikor így viselkedsz, stb.
A legtöbb emberi kapcsolat kezdeti szakaszában sok pozitív feltételes és feltétel nélküli sztrókot adunk és kapunk, melyek táplálják a kapcsolat érzelmi konténerét. Apró gesztusok, fizikai és érzelmi közelség, sok-sok bók, ilyenkor a fellegekben érezzük magunkat.
Sajnos idővel azonban csökken ezek száma, és a pozitív megerősítéseket felváltják a negatív sztrókok.
Amikor felszáll a rózsaszín köd valójában az történik, hogy egyre kevesebb dicséretet adunk a másiknak, és egyre kritikusabbá válunk, mintha ez törvényszerű lenne: idővel a szerelmes párok eltávolodnak egymástól, csökken az ölelések száma, elmaradnak a csókok, jön a zsörtölődés, a mérgelődés, ami korábban apró, zavaró tényező volt, aranyos szokás, az idővel hatalmas problémává nőhet. Sokkal könnyebb észrevenni a hibákat, azt, hogy a férjem mindig előlhagyja a zaccot, mint megölelni és megpuszilni.
Hiányzik a társadalom működéséből, a gyermeknevelés filozófiájából is, hogy pozitív megerősítéseket adjunk és elfogadjunk. Kialakult az a nézet, hogy mindez puhánnyá tesz, és az élethez „keménység” kell: ne ringasd a gyereket, hozzászokik, és örökre cipelheted, hagyd sírni, erősödik a tüdeje, ne ölelgesd folyton, túlszereted és elkényezteted. Az iskolában piros tollal, mindenki számára jól láthatóan hozzák alá a tanárok a hibákat, de a dicséretekkel már óvatosabban bánnak. A főnök előbb fogja észrevenni a hibákat, minthogy megdicsérje az elvégzett munkát, hiszen az „alap dolog”. Valahogy hiányzik az egyensúly, amikor sétálunk az utcán, és megdicsérik a hajunkat vagy a kabátunkat, az az első, hogy szabadkozunk: jaj, csak megmostam, ezt a régi vacakot a szekrényben találtam. Mintha nem is tudnánk mit kezdeni a dicsérettel. Pedig a megerősítések nélkül csökken a motiváció és eltávolodnak egymástól a felek.
Berne még nem tudhatta, de ma már egyértelműen láthatjuk, hogy a közösségi oldalakra feltöltött képek, posztok, sztorik mögött ott az elismeréséhség, a vágy, hogy észre vegyenek, hogy megdicsérjenek, hogy azt érezzük, fontosak vagyunk.
Öleléssel, közeledéssel, gesztusokkal, tettekkel, szavakkal ki tudjuk fejezni, hogy hogyan érezzük magunkat és a másikat, hogy mire lenne szükségünk ahhoz, hogy jól működjön az a kapcsolat, amiben benne vagyunk. Az ölelésből, pusziból sosem elég, nem lehet valakit túlszeretni, próbáljuk ki, hogy napi 30 másodpercet öleljük a másikat, vajon milyen érzés neki? És hogyan hat ez a kapcsolatra? Van-e változás? Figyeljük meg a környezetünket, amikor pozitív sztrókokat adunk, meg fogjuk látni, mennyire képes felolvasztani még a legkeményebb szívet is.